Valamelyik nap kaptam egy fiatal és jóképű férfitől édességet. Fehér, kókuszos golyók - imádom. Az egyik kedvencem. Hetekkel ezelőtt tettem neki egy apró szívességet, hogy megkönnyítsem az életét és ő így köszönte meg. Nem vártam, hogy bármit adjon, bármennyire is úgy érezze, tartozik nekem. Igazán nem. Már el is felejtettem a dolgot.

Aztán egy reggel letette elém, hogy köszöni szépen. Én csak annyit tudtam mondani, hogy ne, ne már. Csörgött a telefon és felvettem. Mire leraktam már sehol sem volt. Elindultam utána. Intettem neki, amikor az autóban ült, hogy várjon. Próbáltam elmagyarázni, hogy nem azért intéztem el neki, hogy bármit vegyen, vagy úgy érezze, hálával tartozik nekem. De nem vette el tőlem az oda nyújtott édességet. Utólag gondolkozva, valószínűleg meg is bánthattam, hogy vissza akartam adni és arra sem emlékszem, hogy megköszöntem-e. Valahogy nem voltam magamnál teljesen. A temetés körül forognak a gondolataim.

Otthon aztán megettem, egyedül. Nem adtam belőle senki másnak, önző módon. Egymás után bontottam őket és nem bírtam vele leállni. Pedig nem vagyok oda a csokiért, sem az édességekért, de ez most kifejezetten kellett. Egy kis boldogság. Az édes íz a számban. Pár percnyi öröm. S közben arra gondoltam, nagyon finom, nagyon szeretem és milyen kedves tőle, hogy gondolt rám. De talán most jobban esett volna egy őszinte ölelés. Egy szívet melengető ölelés. Szeretethiányom van. De ez a férfi nem tudja, hogy meghalt az apám és valószínűleg csak furcsállta, hogy ilyen melegben miért vagyok teljes feketében. Nos, mégis hálás vagyok neki. A kedvességért, a figyelmességért és a rövidke boldogságért, amit nekem okozott.