"A gonosz nem feketében jár, és nem áraszt rosszindulatú kipárolgást vagy fényeket, épp olyan, mint a szomszéd. (...) Ártalmatlannak tűnik, senki nem is feltételezné, hogy ölni képes."

"Amíg össze nem találkoztak, nem is sejtette, hogy ennyire magányos. Egészen hozzászokott a magányhoz, immúnis lett rá, mint egy apróbb sebre, ami soha nem gyógyul be. Az ember megszokja, meg is feledkezik róla. De ez már a múlt. Újabban nehezen viselte az üres lakást, és akárhányszor átmehetett éjszakára Michaelhez, úgy érezte, kiszabadul az egyedüllétből."

"- Ne csináld ezt - szólt rám Ian határozottan. - Vérzik a szád.

Finoman kifeszegette a fogaim közül az ajkamat, és a zsebkendőjével megtörölte a számat. Magamba nyeltem Franny emlékét, a fájdalmat, elég volt ez a keményebb szó, hogy Ne csináld, és a fájdalmat magamba temettem, hogy egyelőre ne érjem el. És nem maradt bennem semmi érzelem, érzés, kiürültem. Átadtam neki a terepet, hagytam, hadd intézzen mindent ő. Bénán lecövekeltem előtte, ő meg befejezte az öltöztetésemet, közben halkan duruzsolt, megnyugtató hangon, akárha egy gyerek lennék.

A temetés alatt végig fogta a kezemet, mellettem állt, én meg hagytam, hogy vezessen, bénán csüngtem a kezén, még a pap szavai se jutottak el az agyamig, pedig végig az arcába bámultam. Egy pillanatra se mertem elereszteni azt a kezet, rettegtem, hogy ha nem érzem a markomban, hát önmagamat is elveszítem."

"- A művészet megmarad, ez igaz - húz fel magához. - De az emberek nem. Az emberek a legkevésbé állhatatosak, őket lehet a legkönnyebben felcserélni, leváltani. Egy ideig velem lesz még, de amint kitöltötte nálam az élettartamát, lecserélem, és jön valaki új a helyébe - fejti ki mosolyogva, és nehezen tudnám eldönteni, hogy ugrat vagy őszintén beszél."

"Óvatosan keringünk egymás körül, kerülgetjük egymást, lejtjük csábosan csalóka táncunkat.

És a megcsalás, ha lelkileg nem is, de a gyakorlatban idővel egyre jobban megy. Nem is olyan nehéz Iant félrevezetni. Már úgy veszem a saját hazugságaimat és a velük érkező bűntudatot, mint az élet kellemetlen velejáróját."

"Magamban minden kapcsolatot úgy fogtam fel, hogy csakis önmagamra számíthatok, ha történik valami, másra nem. Nem akartam közel kerülni senkihez. A végén úgyis csak csalódást okoznak, és sérülök."

"Egyik kezében kötegnyi könyv van, a másikban a táskája. Lepakolja, majd hozzám lép, és száját a számra illeszti. Röpke, pillanatnyi kontaktus. És belül merev vagyok, rideg, minden melegség, amit ez iránt a férfi iránt éreztem, valami keménnyé és törékennyé dermedt bennem. Ügyelnem kell, nehogy elhúzódjam."

"M, a tanár és fegyelmező, a fényes szavú Nestor, a szadista Pygmalion, türelmesen végigmér.

- Soha nem voltál boldog egyetlen férfival sem, Nora. És Ian se volt kivétel. Még ha mi ketten nem is találkozunk, akkor se maradtál volna vele sokáig. Franny halála után szükséged volt rá, ennyi volt, egy mankó, akire ideig-óráig támaszkodhattál.

- Szerettem őt. Sőt, még most is szeretem.

- Egy leheletnyivel se szereted őt jobban, mint bármelyik másik férfit korábban. Lehet, hogy dédelgeted magadban az álmot, hogy szerelmes vagy belé, de valójában olyan férfi kell neked, amilyen én vagyok.

Idegesít ez a mélylélektani elemezgetés, nem szeretek a mikroszkópja alatt lenni.

- Fogalmad sincs arról, miről beszélsz - ingatom a fejemet. - Ian nem olyan volt, mint más. És igenis szeretem.

- Az elképzelést szeretted. Mert Ian mellett biztonságban voltál. Összeházasodhattatok volna, lehetett volna két gyereketek, és élhettetek volna boldogan, mint a mesében. Csak épp egyáltalán nem működött volna. Halálra untad volna magad mellette. És pokollá tetted volna az életed, hogy a végén már azt is gyűlölted volna, ahogy levegőt vesz.

Hátradől, a karjait a karfára veti, lábait keresztbe fonja. Rövid ujjú ing van rajta, könnyű anyagból, és barna vékony szövetnadrág. A hangja higgadt, kimért, és némileg leereszkedő.

- Nem könnyű egy kapcsolatot fenntartani, Nora. És tőlem a frász jön rád - fészkelődik. - A húgod félt tőlem, de ő soha nem akart menekülni. A maga sajátos módján rettenetesen bátor volt. Utálta, amit vele műveltem, de akart engem, és elég tökös volt ahhoz, hogy a legvégsőkig kitartson mindenek dacára. Te viszont imádod, amit veled teszek, csak épp képtelen vagy elismerni. Folyamatosan babusgatnom kell téged, hogy csitítsam a félelmeidet. Ami meg Iant és a többi volt férfit illeti az életedből, hát őket éppen úgy válogattad, hogy biztonságban érezhesd magadat, mert egy cseppnyi kihívást sem jelentettek. Ideje, hogy felnőj, Nora. Ideje, hogy igazi férfiakkal kezdj végre.

- És te? - vágom a képébe hevesen. - Azt hiszed, te más vagy? Nőről nőre szállsz.

- De van egy lényeges különbség - veti ellen csendesen. - Én nem félek a nőktől, ahogy attól sem, hogy elköteleződjem. Ha váltogatom a nőket, és nem állapodom meg egyiknél sem, az azért van, mert így akarom, nem pedig azért, mert félek elköteleződni. Te nem a jelenben élsz, Nora. Nálam mindent megtalálnál, amire szükséged van, mégis rettegsz átadni magad. Azt hiszed, ha nem állsz le velem, majd kapsz valami jobbat nálam - mondja, és előrehajol. - Pedig mi ketten tökéletesen összeillünk, Nora, csak te vagy a jövőre készülődsz, hogy ne a jelennel kelljen törődnöd, vagy elmerülsz a múlt régi démonaiban, és képtelen vagy továbblépni. Szereted magadat nagyviláginak és kifinomult lénynek hinni, pedig te még Frannynél is félénkebb vagy. Egy aprócska, félénk kisleány.

Majd szétrobbanok a dühtől, érzem, hogy lángvörös az arcom.

De azt kénytelen vagyok elismerni, hogy M-nek már megint, mint mindig, igaza van. Gőzöm sincs, ki vagyok, milyen vagyok. Olyan érzés, mintha tükröt tartana elém, amelyben ugyan önmagamat pillantom meg, csak éppen cseppet sem kedvemre való az, amit látok."

"Azzal kisétál a szobából. Én meg fekszem az ágyban döbbenten.

Még egy ideig nem kelek fel, a javaslatán gondolkodom, hogy mennyire bizarr. Igaz, hogy tényleg kezdek másképpen érezni iránta, kötődni. És soha még senkinek nem mondtam el, amit neki. A szex is elvarázsolt, a játékaink, a hatalmaskodása, az én alávetettségem, minden. Izgalmas, okos és kissé veszélyes férfi, csupa olyan tulajdonság, amire mindennél jobban vágyom. De hogy feltételezett gyilkosból egyszerre az élettársammá váljon..."

"Szövetségünk kielégítő. A legapróbb engedetlenséget, irányítani vágyást is kiirtotta belőlem, nincs rajtam felelősség, csak teszem, amit mond. És nekem ez így jó. A hosszas kutatás tökéletesen lemerített, érzelmileg kikészültem, az árulás, amit éppen az a férfi követett el ellenem, akiben hitem szerint tökéletesen megbíztam, a padlóra küldött. Hogyan tévedhettem ekkorát? Egyéb vágyam nem is maradt, mint meghúzódni M uralmának fészkében. A legteljesebb elégedettséggel fogadom, hogy ő irányít, és én csak ülök mögötte a pilótafülkében, figyelem az alattunk elhúzó tájat. Alávetettségem javarészt a szexuális életünk színterére korlátozódik, bár a színtér határai néha meglehetősen elmosódottak. Megesik, hogy súlytalannak érzem magam, nem létező pehelylénynek, mintha gyerek lennék, vagy rabszolga, akinek egyetlen kötelessége, hogy engedelmesen a szülei vagy a gazdája kedvére tegyen. Az idő múlásával egyre könnyebben öltöm fel ezt a szerepet, lelki békém a cselekvési szabadságom és egyéni döntéshozatalom elvesztésével most először áll helyre Franny halála óta.

De nem én vagyok az egyetlen, aki feladja önmagát. M is engedett uralmából, a szerelme megváltoztatja. Eleinte cselnek hittem, hogy ravaszul így akar félrevezetni. Mert Frannyvel olyan taszítóan bánt, hogy sokáig képtelennek hittem a változásra és a szerelemre. De a viselkedése nem ezt igazolja. Gyakran megesik, hogy késő éjszakáig beszélgetünk a hálószoba sötétjében. Olyankor feltárja előttem a lelkét, megosztja velem az érzelmeit, amit nappal mindenki előtt rejtve tart, a fájó pontjait, a sebezhetőségét, mindent, amitől ő is egészen emberivé kezd válni, megmutatja lelkének bizonytalanságait. Rám bízza titkait, és hiszi, hogy megőrzöm őket. Így ő még talán kiszolgáltatottabb nekem, mint én neki. De legalábbis egyensúlyba kerültünk."

"Az elmúlt év felőrlő érzelmei, a harag és a bűntudat a bosszú tüzévé elegyül a lelkemben. Most nem hagyom, hogy megússza. Még egyszer nem menekülhet. Még egyszer nem."

"Kimegyek a közlekedőfolyosóra, elindulok a hálószoba felé. Mostanáig ez a ház maga volt számomra a szexualitás, a nappalitól kezdve a dolgozón át minden, a bútorok, a padló, mind a múlt emlékeit sugározza felém, és folyamatosan a jövő izgalmával kecsegtetett. Fallikus és ösztöndús ház, a hús gyönyörének szagával átitatva, a kettőnk privát szerája, ahol szabados élvezeteinket űztük. Most azonban, ahogy végigjárok minden helyiséget, egészen más érzések ébredeznek bennem: a fájdalom és a szenvedés képei támadnak rám, Franny videója kísértetként lohol a nyomomban. Itt jár velem, óvatos léptekkel oson mellettem, néma sikolyai az agyamban visszhangoznak. Soha többé nem láthatom már olyannak ezt a házat, mint eddig."

"A hazugságok rozsdája előbb-utóbb kiüt egy kapcsolaton, a végén szétmállasztja, egyik hazugságból következik a másik, mind a bizalom alapjait gyengíti, míg a végén alig marad valós érték két ember között."

"Nem tudom, merre indulok most. Látom, micsoda őrület ragadott el M-mel, de a kísértést ma is érzem. Ösztönajtókat tárt ki előttem, és hogy egyszer beléptem rajtuk, már nincsen visszaút. Mint márványszobrát Pygmalion, úgy keltett engem is életre M, és ahogy Eliza se térhet vissza Henry Higginstől oda, ahonnét érkezett, nekem sincs már visszaút. Éjjelente lehunyom a szemem, és a férfiról álmodom, aki engedelmességre szorított, a korbácsról, amely fegyelemre szoktatott, a kötelekről, melyek a húsomba vágtak, és a lelkemet megzabolázó parancsokról, arról az ősi, sötét, mélységes és pogány vágyról, amely a fájdalmat egybemosta a gyönyörrel."

"Egy éve határozottan kijelentettem volna, hogy a jó és a gonosz egyértelműen elválasztható. Azt mondtam volna, hogy a gonosz az alvilág része, és hogy a gonosz emberek a tisztességes világ határain túl élik életüket. Már korántsem vagyok ebben biztos. Már azt gondolom, hogy mindannyiunkban ott komorlik a sötét oldal, emberi létünk felszíne alatt lapul, és néhányunkban, akik nem vagyunk annyira szigorúak és következetesek önmagunkkal, vadabbul és torzabban fortyog, és mindennap megvívja csatáját a civilizált lélekkel."