Magaslatokba indultunk ketten.

Reményt adtál nekem, s hitet. Mert hinni akartam. Hogy léteznek még csodák.

Bizalmat szavaztam neked. Tudtam, hogy a titkom biztonságban lesz nálad. A titok, ami megváltoztatta az életem, amit mindenki előtt őrizgetek, amiért páncélt és álarcot viselek. Úgy éreztem, előtted nincs ezekre szükségem.

A lelkem tudta, hogy te vagy a másik fele. Mintha évezredek óta ismernélek már és azt is sejtem, mi jár a fejedben. Előző életeim szerelme, egyetlen társam és hűséges szeretőm. Más voltál, mint a többiek. Nem volt nagy lángolás részemről, gyors tűz, hirtelen hamuvá válással. Inkább lassú, mélyről jövő, ősi érzés. A lelkem figyelt fel rád. A lelkem szeretett meg téged.

S amikor szívem jégpáncélja épp csak olvadni kezdett...

te...

egy óvatlan pillanatban...

lelöktél a szikláról.

Megijedtél tőlem. Az érzéstől, a helyzettől, a fizikai lényemtől. Azt hitted, kalitkába zárlak majd, vagy bilincsbe verlek. Az elkötelezettség egy másik ember iránt rémisztő lehet olykor.

Szívem most már hét réteg jég alatt nyugszik.

Elfáradt a lelkem. Mintha ezer éves lennék.

Nyitott szemmel, emelt fővel és széttárt karokkal fogadom a zuhanást.