Egyszer majd belépsz az életembe...

...egyszerűen csak besétálsz. Magabiztosan, stílusosan, mégis annyira egyszerűen. Kézen fogsz és már táncolunk, mielőtt még tiltakozhatnék, vagy kifogásokat kereshetnék. Mielőtt még ráeszmélhetnék, hogy már régen elfelejtettem táncolni. Egy örökké tartó keringő. Te pedig ott állsz szorosan mellettem, mindvégig és nem hagyod, hogy tüskés védőburkot, vagy falakat húzzak fel magam köré. De eszem ágában sincs. Amikor velem vagy, már nem akarok elbújni.

Nincsenek kérdések, minden annyira természetes. Mintha ezer éve ismernélek már, mintha a lelkem örökké rád várt volna. Ismerős minden rezdülésed. Nincs megalkuvás. Nincs olyan tulajdonságod, ami bár annyira nem tetszik, mégis rábólintanék. Mert minden szavad, mozdulatod és tetted örömmel tölt el.

Az alapvető jellemvonásaink kísértetiesen hasonlítanak. Kimondjuk egymás gondolatait és befejezzük a félbehagyott mondatokat. Nincs kínos csend, vagy feszült pillanat. A puszta jelenléted egy világot mozgat meg bennem.

Az értékrended akárcsak az enyém. A világnézeted, a gondolkodásod... mintha önmagamba néznék és nem szükséges semmiért sem magyarázkodnom.

Te vagy az, életeim szerelme, egyetlen lelki társam, hűséges szeretőm.

Rád várok.

Hiszem, hogy az életünk egy láthatatlan kis ezüstfonallal összekapcsolódik. Nekünk hamarosan találkoznunk kell és már nagyon közel jársz. Keresed a lányt, akiben társra lelsz. Keresel szüntelen. Én itt vagyok. Rád várok. Keress meg, találj rám.

Gyere, táncolj velem...