"Nekem ne mondja meg senki, hogy még fiatal vagyok. Hogy az idő minden sebet begyógyít. Hogy ő már jó helyen van. Hogy ez valamiféle isteni terv része. Hogy legyek boldog, amiért megismerhettem egy ilyen szerelmet. Még ezek a banalitások is dühítettek. Csak arra voltak jók, hogy rámeredjek az illetőre és elgondolkozzak: miként lehetséges, hogy ez a hülye még mindig él és virul, miközben Elizabeth a föld alatt rothad.

Meg hallom ezt a csontig rágott "jobb az elvesztett szerelem, mint az el nem nyert" szöveget. Ez sem igaz: nem jobb. Nekem ne mutassák meg a paradicsomot csak azért, hogy aztán a szemem láttára fölperzseljék."

"Hazaérve töltöttem magamnak még egy utolsó pohárral. Ittam egy hosszú kortyot, élveztem, hogyan éget utat magának lefelé a whisky. Igen, iszom. De nem vagyok piás, bár nem sok hiányzik hozzá, hogy az legyek.

Tudom, hogy az alkoholizmussal kacérkodni kábé olyan veszélyes, mint egy maffiózó kiskorú lányával. De a kacérkodás eddig még nem vezetett összefekvéshez. Annyi eszem még maradt."

"Valami egészen bizarr aura veszi körül: úgy néz mindenkire, mint egy vérszomjas tigris egy lesántult gazellára."

"A tragédiák állítólag megedzik a lelket.

Érzésem szerint engem különb emberré tett a tengernyi bánat, aminek tanúja voltam. Kegyetlen árat fizettem érte, nem mondhatnám, hogy megérte, viszont ma már pontosabban el tudom választani a lényegest a lényegtelentől. És jobban átérzem az emberek fájdalmát.

Volt idő - ma már csak kacagok rajta -, amikor még fontosnak tartottam, hogy fölvesz-e tagjai sorába egy bizonyos klub, amikor még nem volt mindegy, hogy milyen kocsival járok, hogy milyen egyetem diplomája lóg a szobám falán, amikor még számítottak a státusszimbólumok. Azért akartam sebész lenni, mert rájuk áhítatos tisztelettel néznek. Imponálni akartam az úgynevezett barátaimnak. Nagy ember akartam lenni. Ma már csak nevetek rajta. Vagy inkább csak megmosolygom.

Az értékrendem változása talán csak annak köszönhető, hogy időközben érett emberré váltam. Ebben a folyamatban az is erősen közrejátszott, hogy magamra maradtam. Elizabeth-szel egy párt alkottunk, egyetlen szervesen összetartozó egységet, és ő annyira jó volt, hogy nekem nem kellett annyira rendesnek lennem - mintha az ő jósága kettőnknek is elég lett volna.

A halál mindezek ellenére kitűnő tanító - csak borzasztó szigorú.

Bárcsak elmondhatnám, hogy a tragédia révén fölfedeztem valamilyen létfontosságú, abszolút igazságot, amit most továbbadhatok, de nem. Igazak a közhelyek - csak az ember számít, az élet a legdrágább kincs, nem szabad túlértékelni az anyagiakat, igazából az apró dolgok a fontosak, minden percet ki kell használni -, és én sem igen tudok mást mondani. De más hallani, és más átérezni. A halál beleveri az emberbe, belevési a lelkébe. Nem lesz tőle boldogabb, de különb talán igen."

"A Cukros Bácsi nem a játszóterek környékén ólálkodik, gyerekek: veletek lakik."