"Grace nélkül örökmozgó voltam, mozgatott az álmatlanság és a félelem, hogy a gondolatok felhalmozódnak a fejemben. Minden éjszaka a napok fénymásolata volt, és minden nap az éjszaka fénymásolata. Minden rossz volt: a Cole St. Clairrel csordultig teli ház, a saját vérében fürdő Grace emléke, amint farkassá változik, az én változatlan, az évszakok által érinthetetlen testem. Vártam a vonatot, amely sosem érkezik meg az állomásra. De nem tudtam abbahagyni a várakozást, mert mi maradt volna belőlem? A tükörben néztem az életemet. (...) Aztán felhívott. (...) Tíz perc múlva itt lesz mellettem Grace. Minden rendben lesz. Máris éreztem a kezemre fonódó ujjait, a nyakamhoz simuló arcát. Mintha évek óta nem öleltem volna magamhoz, a tenyerem nem simult volna a bordáira. Évszázadok óta nem csókoltam meg. Emberöltők óta nem hallottam nevetni."

"Ez vagyok most, hogy vérfarkas vagyok: Cole St. Clair. Régen pedig én voltam a NARKOTIKA. 

Azt hittem, semmi sem marad belőlem, ha elvesszük a NARKOTIKA lüktető basszusát és a néhány százezer rajongó sikítását, meg a turnédátumoktól feketéllő naptárt. De itt voltam, hónapokkal később, és kiderült, hogy a lekapart var alatt kinőtt az új bőr. Az élet egyszerű örömeinek rajongója lettem: grillezett sajtos szendvics fekete pörkök nélkül a héján, farmer, ami nem szúrja a kényes részeimet, egy ujjnyi vodka, tíz-tizenkét óra alvás.

Nem tudtam biztosan, hogyan illik ebbe Isabel.

Az a helyzet, hogy a hét legnagyobb részében elvoltam anélkül, hogy a grillezett sajtra és a vodkára gondoltam volna. De Isabelről már nem tudtam elmondani ugyanezt. Nem olyan volt, mint valami fantasztikus álmodozás, jóféle izgalom. Inkább mint valami gombás fertőzés. Ha elfoglaltam magam, szinte megfeledkeztem róla, de amikor nem voltam mozgásban, az maga volt a halál."

"Nem tudtam, mit kellett volna mondanom két percben két hónap távollét után. Nem akartam beszélgetni. Hozzá akartam bújni és elaludni. És mindennél jobban akartam látni őt, látni a szemében, hogy ami közöttünk volt, az valóság, és ő nem idegen. Nem akartam nagy gesztusokat, választékos párbeszédet - csak tudni akartam, hogy van valami, ami még ugyanaz, annak ellenére, hogy minden más megváltozott. Hirtelen haragudni kezdtem az idétlen telefonra, a bizonytalan testemre, a farkasokra, akik megalkottak és tönkretettek."

"Egy idő után elveszítette az érdeklődését a lecke iránt, és mellém kucorodott a székbe. Engedj ide, mondta, bár nem volt hol helyet csinálni neki. Tiltakoztam, amikor belecsípett a combomba, és próbált bepréselődni mellém. Ne haragudj, hogy bántottalak, suttogta a fülembe, de nem igazán volt ez bocsánatkérés, mert az ember nem azért harap a másik fülcimpájába, hogy aztán elnézést kérjen. Belecsíptem, ő pedig nevetett, és a kulcscsontomhoz nyomta az arcát. Az egyik keze a szék támlája és a hátam közé férkőzött, és megérintette a lapockámat. Úgy tettem, mintha olvasnék, ő meg úgy tett, mintha mellettem pihenne, de egyfolytában csipkedte a lapockámat, én meg a szabad kezemmel őt csiklandoztam, amíg fel nem nevetett, még akkor is, ha közben csókolóztunk.

Nincs is olyan jóízű dolog a világon, mint valaki nevetése a szádban.

Egy idő után Grace tényleg elaludt a mellkasomon, én pedig sikertelenül próbáltam követni a példáját. Aztán újra kinyitottam a könyvet, és a haját cirógatva olvastam tovább a lélegzése háttérzenéjében. A teste súlya a földhöz szegezte a gondolataimat, és abban a pillanatban sokkal inkább része voltam a világnak, mint valaha.

Így hát most, a madzagjaikat sürgetően ráncigáló papírdarvakat nézve pontosan tudtam, mit akarok, mert már megkaptam."

"Az a baj Cole St. Clairrel, hogy elhiszed minden szavát, és nem tudod elhinni egyetlen szavát sem. Mert olyan csodálatos, hogy könnyű bízni abban, hogy véghezviszi a lehetetlent. De ugyanakkor olyan hihetetlen szemétláda, hogy soha nem bízhatsz meg benne.

A baj az volt, hogy én hinni akartam.

(...) Úgyhogy, ha apámnak igaza van, akkor a rám bámuló, nyílt, zöld szempár mögött a régi Cole rejtőzik, aki tud ugyanolyan lenni, mint régen, képes heverni a padlón, elinni az eszét, és összeszedni a bátorságát, hogy kinyírja magát. Nem tudtam, hogy ezzel elbírok-e."

"Valahol a szám oldalán ért az ajkamhoz, mert épp felfelé néztem, de valódi csók volt, nem óvatos. Felé fordultam, hogy rendesen megcsókoljuk egymást. Ismeretlen volt a borosta érintése, amikor pedig a keze a karomhoz ért, minden bőrkeményedést éreztem az ujjai hegyén. Minden nyers és éhes volt bennem. Nem értettem, hogyan lehet ilyen furcsa, új és riasztó valami, amit számtalanszor csináltunk már.

Amikor csókolóztunk, nem számított, hogy két órája még farkas voltam, vagy hogy újra farkas leszek. Nem számított, hogy ezernyi csapdával találjuk szembe magunkat, amint kilépünk ebből a pillanatból. Csak az számított, hogy összeért az orrunk, hogy puha a szája, és sajog bennem minden.

Sam elhúzódott, és a nyakamhoz simította az arcát. Így maradt, és hevesen ölelt. A karja olyan szorosan fonódott rám, hogy alig kaptam levegőt, a csípőcsontom fájdalmasan a motorháztetőnek préselődött, de soha, de soha nem mondtam volna, hogy engedjen el."

"Most, hogy megcsókoltam Grace-t, csak arra gondoltam, hogy megérintsem. A fejem tele volt a helyekkel, amelyek az érintésemre vártak: a könyökhajlata lágy bőre, a csípőcsontja feletti hajlat, a kulcscsontja. Szerettem volna megcsókolni újra, nagyon, többet akartam belőle, de csak fogtuk egymás kezét, és hátravetett fejjel megfordultunk, felnézve a végtelenbe. Olyan volt, mint a zuhanás, vagy mint a repülés.

Őrlődtem, mert kirohantam volna ebből a pillanatból a több felé, és persze maradni is akartam, a folytonos várakozás és a folytonos biztonság állapotában. Ha hazamentünk volna, a farkasvadászat ismét valósággá válik, én pedig még nem készültem fel rá."

"Felült.

- Megyek.

Még éreztem a matracon a teste melegét, ahol feküdt.

- Cole! Szerinted lehet engem szeretni?

- Úgy, mint "ennivaló, meg..."?

- Úgy, mint "szerethető" - mondtam.

Cole pillantása rezzenetlen volt. Egy pillanatra az a furcsa gondolatom támadt, hogy pontosan látom, hogyan nézett ki fiatalabb korában, és azt is, hogyan fog festeni idősebben. A jövője éles, titkos villanása volt.

- Talán - mondta. - De te senkinek sem hagyod, hogy megpróbálja.

Behunytam a szememet, és nyeltem egyet.

- Nem tudom, mi a különbség - mondtam - aközött, hogy nem harcolok, vagy hogy megadom magam.

A szemhéjam szorosan csukva volt, mégis megszökött a bal szememből egyetlenegy forró könnycsepp. Nagyon dühös voltam, amiért meglógott. Nagyon dühös voltam.

Megmoccant alattam az ágy, ahogy Cole közelebb araszolt. Inkább éreztem, mint láttam, hogy fölém hajolt. Meleg és kimért lélegzete megérintette az arcomat. Két lélegzetvétel. Három. Négy. Nem tudom, mit akarok. Aztán hallottam, hogy nem vesz levegőt, és egy másodperc múlva éreztem az ajkait a számon.

Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Cole keze megérintette a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simult. Nem azt mondta az érintés: Több kell. Azt mondta: Ezt akarom.

Minden tökéletesen hangtalan volt. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is levegőt vett volna.

Aztán Cole lassan felült, én pedig kinyitottam a szememet. Az arca, mint mindig, közömbös volt, ezt az arcot öltötte magára mindig, amikor valami fontos volt.

- Így csókolnálak, ha szeretnélek - mondta."

"Kilátóhelyemről kétféle látvány tárult elém: az utca túloldalán álló épület téglafala, vagy a színtelen ég kockája felettem. Ha az ember hanyatt fekszik, minden város egyforma."

"Mindenkinek van egy története a külsején vagy a belsején esett sebek mögött (...)"

"Az egész olyan volt, mint egy hajóroncs, én pedig a hullámok hegyén hánykolódtam, és önkéntelenül is arra gondoltam, mennyire szeretem nézni őt ebben a sárga fényben. Nem volt olyan lágy, mint amikor először találkoztunk, nem volt olyan fiatal, de a vonásai, a gyors gesztusai, ahogy elgondolkodva beharapta az alsó ajkát, mielőtt folytatta volna a mondandóját - mindenbe szerelmes voltam."

"Az új keverék olyan volt, akár a méreg.

Kicsivel éjfél után kimentem. Sötét volt a hátsó ajtó túloldalán, akár a halál, de azért hallgatóztam, hogy biztosan egyedül legyek. A gyomrom összerándult az éhségtől, egyszerre volt fájdalmas és termékeny érzés. Szilárd bizonyítéka, hogy működöm. A böjtöléstől ideges voltam és figyelmes, valahogy feldobott. A lépcsőre tettem a jegyzetfüzetemet a kísérlet részleteivel, hogy Sam tudja, hová lettem, ha nem jönnék vissza. Az erdő rám sziszegett. Ő nem aludt, bár mindenki más igen.

A csuklóm belső oldalára helyeztem a tűt, és behunytam a szememet.

A szívem máris úgy vergődött, akár egy nyúl.

A fecskendőben lévő folyadék színtelen volt, mint a nyál, és híg, mint a hazugság. Az ereimben vér helyett penge és homok folyt, tűz és higany. A gerincem minden csigolyáját kések hasogatták. Pontosan huszonhárom másodpercem volt elgondolkodni, hogy ezúttal vajon kinyírtam-e magamat, és újabb tizenegy, hogy rájöjjek, azt remélem, nem. Még három, hogy azt kívánjam, bár maradtam volna az ágyamban. És maradt még kettő, hogy azt gondoljam: Szent szar."

"Cole megcsókolt. Meg kellett volna állítanom, hogy maradjunk csendben, de akartam. Nem mozdultam a fal mellől, csak hagytam, hogy megcsókoljon, aztán újból megcsókoljon. Olyan csók volt, ami után sokára tér magához az ember. Megnézhetjük az összes csókunkat az első pillanattól fogva, hogy először találkoztunk, mikroszkóp alá tehetjük őket, és elég biztos vagyok abban, hogy mit látnánk. Még egy szakértő sem venne észre sok mindent az elsőn, de a következővel elkezdődött valami - számfeletti, könnyedén elpusztítható -, aztán több és még több, míg végül elérünk ehhez, amit még a gyakorlatlan szem is észrevesz. Annak bizonyítéka volt ez a csók, hogy valószínűleg sosem gyógyulunk ki egymásból, de talán meg tudjuk akadályozni, hogy belehaljunk."

"Amikor az egészet elkezdtem, és egész alatt az életet értem, az öngyilkosság egy vicc volt. Ha egy kocsiba kell ülnöm veled, felvágom az ereimet. Annyi valóságalapja volt, mint az egyszarvúaknak. Még annál is kevesebb. Annyira volt valódi, mint amikor egy rajzolt prérifarkas felrobban. Százezer ember fenyegetőzött öngyilkossággal naponta, és ezen százezer ember nevetett, mert ahogy egy rajzfilm, mókás volt és jelentéktelen. Már vége is volt, mielőtt az ember kikapcsolta volna a tévét.

Aztán betegséggé vált. Valami, amit mások kaptak el, ha elég retkes helyen laktak, hogy a körmük alatt fertőzést szedjenek össze. Nem társalgási téma vacsora mellett, Cole, és ahogy az influenzába is, csak a gyengék haltak bele. Ha az ember szem előtt volt, nem beszélt róla. Nem akarta elvenni a többiek étvágyát.

Egészen a középiskoláig nem merült fel lehetőségként. Legalábbis nem közvetlenül, nem úgy, mint például, hogy Lehet, hogy letöltöm ezt a lemezt, mert a gitárszóló annyira gáz, hogy táncolni akarok tőle, hanem úgy, mint ha felnövök, tűzoltó leszek, vagy űrhajós, vagy mérlegképes könyvelő, aki minden hétvégén későig dolgozik, a felesége pedig megcsalja a postással. Olyan lehetőséggé vált, hogy Lehet, hogy ha felnövök, meghalok.

Az élet olyan süti volt, ami a pulton jól nézett ki, de amikor beleharaptam, fűrészpor és só lett belőle.

Jól nézett ki, amikor azt énekeltem: vége.

A NARKOTIKA kellett hozzá, hogy az öngyilkosság céllá váljon. A szolgálat megérdemelt jutalma. Mire az emberek Oroszországban, Japánban és Iowában megtudták, mi az a NARKOTIKA, minden számított, és semmi sem, én pedig untam, hogy folyton azt próbálom megérteni, hogy lehet egyszerre igaz a kettő. Rovarcsípés voltam, amit én vakartam véresre. Meg kellett tennem a lehetetlent, bármi volt is az, csak hogy rájöjjek, velem él-e. Az öngyilkosság a szavatosságom lejárati ideje lett, az a nap, amely után már nem kell próbálkoznom.

Azt hittem, meghalni jövök Minnesotába.

Délután negyed háromkor épp vége volt az első reklámszünetnek Rick Vilkasnál. (...)

Hát megtörtént, elhangzott a nevem a rádióban. Biztos voltam benne, hogy sűrűn emlegettek az elmúlt évben, de most először hallottam. Vártam, hogy érezzek valamit - megbánást, bűntudatot, fájdalmat -, de semmi. A NARKOTIKA excsaj volt, akinek a fotója már nem ébresztett érzelmeket bennem. (...)

Hat hónappal ezelőtt a világon semmi sem lehetett volna rosszabb ennél. Semmit sem akartam jobban, mint hogy eltűntnek vagy halottnak higgyenek, hacsak azt nem, hogy valóban eltűnjek, vagy meghaljak.

Mögöttem a kanapén Isabel így szólt:

- Akkor most hivatalosan is újjászülettél.

Visszakapcsoltam a rádiót, hogy elcsípjem a dal végét. Az egyik kezem tenyérrel felfelé a térdemen feküdt, és mintha az egész világot tartottam volna benne. Mintha ez a nap lett volna a szabadulásom napja."

"Nem tudtam összetartani a gondolataimat. Legurultak a lépcsőn, a padlóra.

a kéz a vállamon

nedves betonon surrogó autógumi

a hangja a gyermekkorom narrátora

a külvárosi utca erdőszaga

a kézírásom olyan, mint az övé

farkasok

átkiabál a házon, sam, lecke

hó a bőrömön

tarts ki, mondta, ne félj, ettől még sam vagy

szétreped a bőröm

új íróasztal, amin elférnek a könyveim

én

izzad a tenyerem a kocsija kormányán

soha

végtelen esték, mindig ugyanúgy, a grill mellett állva

nem akartam

te vagy a legjobb közülünk, Sam

ezt"

"endlich entschloss sich niemand

und niemand klopfte

und niemand sprang auf

und niemand öffnete

und da stand niemand

und niemand trat ein

und niemand sprach: willkomm

und niemand antwortete: endlich."

 

"és végül senki sem dönt

és senki nem kopog be

és senki nem ugrik fel

és senki nem nyit ajtót

és senki sem áll ott

és senki sem lép be

és senki sem mondja: eljöttél hát

és senki sem feleli: végre"

"Kalifornia abban a pillanatban nem tűnt olyan rossz ötletnek. El akartam ásni magamat a homokba, és hibernálódni, míg nem érzem ilyen üresnek magam.

Amikor megcsörrent a mobilom, összerezzentem, és a zongora billentyűzetébe vertem a könyökömet, ami halk, fájdalmas döndülést hallatott. Nem vettem észre, hogy a zsebemben van a telefon.

Elővettem, és a kijelzőn Sam mobilszámát láttam. Tényleg nem volt kedvem annak az Isabelnek lenni, akit megszoktak. Miért nem tudnak egy éjszakára békén hagyni?

A fülemhez emeltem a telefont.

- Mi van?

Semmit sem hallottam a vonal másik végéről. Ránéztem a kijelzőre, hogy van-e térerő.

- Mi van? Halló! Van ott valaki?

- Da.

Nem maradt egyetlen csont sem a testemben. Lecsúsztam a zongoraszékről, próbáltam a fülemnél tartani a telefont, próbáltam megtartani a fejemet, mert az izmaim totál alkalmatlannak tűntek a feladatra. A szívem olyan fájdalmasan kalapált a fülemben, hogy beletelt egy másodpercbe, míg rájöttem, hogy ha mondott még valamit, azt nem hallottam tőle. (...)

Ekkor felnevetett, ahogy a rendelőben hallottam nevetni, én pedig sírva fakadtam. (...)

A puszta gondolat, ahogy Beck házában ül, a kezében Sam mobiljával, és él, megmosolyogtatott, aztán még jobban mosolyogtam, végül elnevettem magam, és nem tudtam abbahagyni."