Sokszor vágyom egy társra, egy igazi barátra, egy partnerre. Olykor azt érzem, sok mindent meg tudnék tenni egy ilyen emberért, sok mindent el tudnék nézni. Ha lenne ilyenem. Szeretgetném, dédelgetném, meghallgatnám és türelmes lennék. Nem lennék többé egyedül, nem feküdnék és kelnék naponta magányosan.

Mint az lenni szokott, itt jön a DE.

De az utóbbi időben nagyon kevés kell ahhoz, hogy eljöjjön egy pont, amikor köd borul a fejemre és elpattan bennem valami. Mert azt érzem, megint át akarnak verni. Olyankor eltűnik minden addigi jó és erőltetnem kell magam, hogy ne küldjem el a faszba az illetőt. Egy apró, pici dolog miatt. Igen, valóban. Én is tudom, hogy ezek apróságok, de ezek olyan dolgok, amelyeket korábban mindig elnéztem és lám mi lett belőle. Kihasználtak, átvertek. Olyankor nem tudok kedves lenni, nem tudok jó pofát vágni és csacsogni a semmiről. Mert legszívesebben megmondanám neki, hogy ne szórakozzon velem és hagyjon engem békén. Ezt persze nem szépen. Ilyenkor az agy védekezőmechanizmusa átveszi az irányítást. Lekorlátoz minden érzést. Logikát keres, de nincs. Végül pedig arra jut, hogy biztonságosabb bár magányosan, de egyedül lenni. Mert úgy tűnik, nekem ez jutott. Ilyenkor azt gondolom: nem való nekem senki.

Régebben, amikor nagyon nagy csalódások értek, a túlélés miatt volt lényeges, hogy az agy átvegye az irányítást és minden érzést lecsökkentsen. Most ugyanezt teszi. A legkisebb dolognál felülír mindent és az érzések háttérbe szorulnak. Nem tudok bízni. Nem tudok hinni senkinek. Innentől kezdve pedig... meg vagyok lőve.