"- Nem, drágám, Dom és én tökéletesen beértük egymással. A találkozásunk pillanatáig mindketten csak bolyongtunk a világban. Attól a perctől kezdve viszont mi lettünk az otthon egymás számára."

"Nem arról van szó - mondta magának -, hogy újra látni akarom, egyszerűen csak képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Amikor reggelente felébredt, az ágyban fekve már rá gondolt. Persze nem holmi romantikus képzelgés volt, csupán egyszerűen rá gondolt, céltalanul, bolondosan, idegesítően: maga előtt látta például az asztalnál ülni és olvasni. Szerette volna elfelejteni."

"Dühös volt. Micsoda ostobaság! Miért nem tud ugyanolyan boldog és elégedett lenni, mint amilyen a férfi érkezése előtt volt? Tényleg ostobaság az egész. Elvégre csak egy férfi, nem? Tele van velük az utca. Mi olyan különleges benne? (...) A pasas külföldi, nem idevalósi, alig beszél franciául. És épp csak átutazott. Sabiha haragudott rá, amiért mindent összezavart itt neki. (...) Vajon a fickó tényleg azért jött vissza másnap, hogy őt láthassa? (...) Ugyanannyira akarta elfelejteni és újra látni őt: az éttermi hétköznapok most üresnek tűntek nélküle. Mintha valami hiányzott volna onnan, ahol az idegen érkezése előtt minden megvolt, minden a helyén volt. Valahányszor felszolgálta egy-egy vendég számára az ebédet, azon kapta magát, hogy kinéz az ablakon, és arra vár, hogy a vonatállomás irányából felbukkanjon a férfi alakja. A napok laposak voltak és eseménytelenül teltek, mióta a látogatások nem kavarták fel őket."

"Ám kettejük egyszerű boldogságába úgy lopakodott be a változás, mint Párizsba az ősz; ilyenkor az ember halkan becsukja maga mögött az ajtót, és nesztelen léptekkel visszavonul. Houria végignézte, ahogy Sabiha szerelmes lett, és még csak nem is tudott róla; most meg azt figyelte, miként próbál megküzdeni a férfi hiányával, miként próbálja őt elfelejteni, és újra a régi, elégedett Sabiha lenni. Látta, mennyire küszködik, erőnek erejével próbálja meggyőzni magát, hogy a férfi nem szándékosan okozott neki csalódást, nem árulta el őt valami sötét és rejtélyes oknál fogva... És jól látta azt is, mennyire felzaklatja és beárnyékolja Sabiha mindennapjait érzéseinek teljességgel megmagyarázhatatlan természete. A lány gyötrelmének épp az volt az alapja, hogy tudott egy bizonyos dolgot, de szenvedélyesen hinni akart egy másikban. Houria jól ismerte az idő múlásának ezt a gyűlöletes ürességét, még életének Dom előtti időszakából: maga is megtapasztalta, hogyan telnek az órák végeérhetetlenül, hogy virrad fel a remény az új nap hajnalán, hogyan következik be a csalódás, és micsoda képtelenségnek tűnik a szenvedő számára, hogy az egésznek bármi értelme volna. - Vajon létezik fennköltebb dolog az életben, mint rátalálni az igazi társra? - tette fel magának a kérdést."

"... de ugyan mit ér a házasság, mit ér egy férfi élete gyermek nélkül, akinek a látványa a nehéz nap végén örömmel tölti el a szívét, és aki továbbviszi a nevét, mikor ő már nincs az élők sorában?"

"Van egy barátom, pontosabban ő a legrégebbi barátom. Már több mint negyven éve él egyedül. Próbálja megtalálni az egyedüllét szépségeit, sőt azt hiszem, senki nem tud nála szebben egyedül élni, mégis elég sok időt eltölt azzal, hogy megszervezze a társasági életét, hogy ne kelljen egymagában vacsoráznia, és akár egész napra lefoglalja magát azzal, hogy az estét várja, amikor találkozik a barátaival. Még így, negyven év után is rettegéssel tölti el a gondolat, hogy egymagában főzőcskézzen, aztán napnyugtakor egyedül üljön az asztalhoz, hogy elfogyassza a vacsoráját, mint Anita Brookner valamelyik regényhőse. Képtelenség hozzászokni ehhez: hogy egy lélek sincs az ember közelében, akivel együtt nevethetne vagy esetleg összeveszhetne a nap végén, akinek hangosan kommentálhatná a rádióba betelefonálók sületlenségeit, miközben a tűzhely mellett állva épp tükörtojást süt. Létezik olyan ember, aki vidámnak találja ezt az eshetőséget? A barátomra mindenesetre fölöttébb csüggesztően hat, hogy nincs más választása."

"A nagymamája mindig 'a démonok nevetésének' hívta ezt a vihar előtti csöndet, Sabiha azonban sosem értette, miért. Most viszont már tudta, ma már a nagymamája és ő is ismerte a démonok nevetését. Bármelyik irányba indulsz el, nem az lesz a jó irány. Mert olyan, hogy 'jó irány', nem létezik."

"Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai, a vadkecskékre, és a mezőnek szarvasira, fel ne költsétek és fel ne serkentsétek a szerelmet, valamíg ő akarja." /Énekek éneke - Károli Gáspár fordítása/