"Különös módon nem álmos, és fáradtságot sem érez. Lehet, hogy majd később tör rá. Rögtön nekilát a belső terem padlójának. Akár egy gép. Kiveszed a rongyot a vödörből, nem gondolkozol. Kicsavarod, a padlóra teríted. Amikor kihűlt, megint belemártod a vödörbe, és kezded elölről az egészet. Nem gondolkozol. Kiüríted a hamutartókat, gyorsan áttörlöd, és visszarakod őket a helyükre. Mindjárt idejön hozzád Jeanne, és azt mondja: "Tényleg rémesen nézel ki!" De te nem válaszolsz. Meg sem hallod igazán. Bizonytalanul intesz a kezeddel. Nem beszélsz. Feszülten várod a menekülést, a szükségszerű menekülést, érzed, hogy ott vibrál már benned. Képek merülnek fel előtted, újabb és újabb képek és arcok, elhessegeted őket, akár a legyeket, hátra-hátrasimítva azt a hajfürtöt, amely minduntalan az arcodba hullik, amikor lehajolsz. Akár egy robot. Aztán a konyhán folytatod tovább, a nehéz olajszagban. Valaki ott ténfereg körülötted. Felnézel, a főnök az. Csinálod tovább. Lélektelenül. Tudod, hogy mit akarsz: elmenni. Minél előbb. Tehát dolgozol. Azt teszed, amit kell. Mindent meg fogsz tenni, amit meg kell tenned. Reflex. Alvajárás. Jössz-mész, várakozol. El fogsz innen menni. Mindenképpen el kell menned innen."

"Ettől az egyetlen mondattól, amit lefegyverző őszinteséggel ejtett ki, az jutott Sophie eszébe, hogy az életben talán nincs is keservesebb, mint azok az emberek, akikkel könnyen ki lehet jönni."

"Amikor kiléptek a presszóból, Sophie jobbra indult. A férfi nem kérdezett semmit, ment mellette, kedvesen fecsegett tovább. Ártalmatlan. Oda megy, ahová Sophie vezeti. Az embernek valahogy keserű szájíze lesz tőle."

"Miközben nézi, ahogy az étlapot böngészi (azt figyeli, hogy a tekintete mennyit időzik az árakon), Sophie azon tűnődik, vajon egy effajta pasas hogyan tudja majd túltenni magát egy ilyen histórián. De hát ki-ki vigyázzon a saját bőrére. És mivel ez a fickó egy nő bőrét akarja, bele kell törődnie, hogy esetleg közben az övét is éri valami. Végtére is ez egy igazi házasság."

"Az egész teste kísértetiesen fehér volt, a csuklójából továbbra is folyt a vér. Nem nagyon. Apró hullámokban tört elő a szívdobbanások ritmusában, a seb a vízben való ázkolódástól felpuffadt. Ekkor egy pillanatra elfogta a pánik. Nem akarta, hogy meghaljon. Arra gondolt: "Ne így..." Nem akarta, hogy Sophie kicsússzon a kezéből. Ezt a halált tőle lopta el. A lány választotta ki, hol, mikor, hogyan. És ez a szabad akarat olybá tűnt előtte, mint mindannak a teljes megtagadása, amit eddig tett, ez az öngyilkosság az ő intelligenciájának az arculcsapása."

"Frantz lehajol, és hirtelen a maga meztelen valójában jelenik meg előtte az igazság: szereti. Igazából nem is ezen döbben meg, már régóta szereti. Nem, ami rettenetesen megindító, az az, hogy addig gondoskodott róla, addig dolgozott rajta, irányította, vezette, gyúrta, hogy Sophie arca most teljesen olyan, mint Sarah-é. Élete végén Sarah szeme épp ilyen üres, orcái épp ilyen beesettek, ajkai ilyen szürkék, vállai ilyen csontosak voltak, épp ilyen éterien sovány volt. Sarah ugyanilyen szeretettel nézett rá, ahogy ma Sophie, mintha Frantz lett volna az egyetlen menedék a világ összes baja elől, az egyetlen ígéret, hogy egy nap valamiféle nyugalomra lelhet. A két nő közötti hasonlóság felkavarja. Sophie tökéletes. Sophie az ördögűző, csodálatos halála lesz. Frantz sokat fog sírni. Nagyon fog neki hiányozni. Rettenetesen. S nagyon boldogtalan lesz, hogy gyógyultan nélküle kell élnie..."