Annyian vannak... és egyik sem...

Szeretnének... de én nem akarom...

Mert senki nem tudja túlszárnyalni... bárhogyan szeretném...

Legutoljára kilencet számoltam. Ez azoknak a pasiknak a száma, akik vakaróznak, vagy akarnak valamit. (Hogy mit? Azt most ne részletezzük... Maradjunk annyiban, hogy mindegyik mást.)

Látom, amikor a munkahelyemen vagyok és kinézek az ablakon. Elmegy a céges autóval az utcán, az ablaka lehúzva, kihajolva néz a bejárat felé. Még hátra is. Engem keres? Nyugtató dolog, hogy nem láthat... azonban felzaklat a jelenet.

Pár nappal később - Anyám közli, hogy míg várta a tesómat, látta őt céges autóval és telefonálva, mosolyogva, odahajolva integetett neki. Csodás. Megfagy a vérem, ahogy izgatottan vigyorogva kiejti a nevét.

Akárcsak azon a reggelen, amikor az egyik vendég megállt előttem a többi konferencia résztvevővel. Beszélgettek, átlagos emberek voltak. De az a férfi... Az alkata, az arca... Istenem... A hosszú szempillái, a minden bánatot elűző pillantás, a mosolya... Erőltetnem kellett magam, hogy ne bámuljam. Ez valami gonosz tréfa lenne az élettől? Itt áll előttem, bolgár kiadásban. Ugyan csak egy hasonmás, mégis ki akar ugrani a szívem.

Kezdtem magamat hibáztatni, hogy túl magasra tettem a mércét. Aztán világossá válik hirtelen, hogy miért nem felel meg nekem senki.