... és elhullik minden. Minden, mi fontos volt. Szavak, tárgyak, egy érzés... feledésbe merülnek mindannyian. Sok ki nem mondott szó, meg nem tett dolog, el nem csókolt csók. Egy név csupán, de oly' sokat jelent. Félek kimondani, még magamban is. Mert rettentően fáj. Az emlékek szétszakítják a mellkasom. Vajon ha a felejtésnek ára lenne, mennyit kellene fizetnem?

Tél van a szívemben...

... és halálos csend. A világ lelketlenné vált számomra, minden idegen. Harag gyúl bennem, a döbbenet kérdőjelei villognak. Gyűlölet lángol testemben. Ismeretlen, szédelgő ember. A gyáva. A megszokás embere. Egy kép, ami felbosszant. Vajon milyen játékot űz ez az ember? Vajon ki vette már észre a mézes-mázos és egyben ártatlan álarcát?

Tavasz van a szívemben...

... és remény gyúl. A kialudt vulkánt élesztgetik. Körbevesznek fiatal arcok, akiknek a foga a lelkemre, a húsomra fáj. Mégsem bánom. Nem hagynak elszürkülni, besavanyodni. Éltet a mosolyuk, amelyet a meghódításomként nekem szánnak. Keresnek, rámírnak. Vajon meddig mehetek el a játékban? Vajon választanom kellene közülük egy bábot?

Nyár van a szívemben...

... és ragyogó fény. Semmi nem érdekel már. Csak élvezem a hódolók gyűrűjét. Nem számít, mi lesz a végkifejlet. Csak legyenek körülöttem, élvezni akarom a rajongást. Csillogni, tündökölni. A legnagyobb kihívásnak lenni - nos nem is olyan rossz érzés. Vajon meddig tart ez az állapot? Vajon lehetséges, hogy örökké nyár legyen a szívemben?