Edward mondata jut eszembe az Újholdból és bezsongja a napomat: "Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna."

A telefonomban a híváslista és a megannyi átbeszélt perc.

A fogkeféje ott van az enyém mellett. Valahogyan azt érzem, annak ott a helye. Továbbra is...

Reggel keresztanyám feljön hozzánk. Látja, hogy valami nem jó. Megkérdezi, hogy "és mi újság van ...... .....-val?" Ahogyan kimondja a teljes nevét, összeszorul a szívem és nem tudok válaszolni.

Kimegyek a telekre, a nyugalom szigetemre. Remélve, hogy enyhülést hoz. Rágyújtok egy cigarettára és lemegyek a növények közé. A kert végén már messziről sikítanak az eprek: "azt ígérted nekünk, hogy ha szép pirosra érünk, adsz majd belőlünk ennek a fiúnak. De még időnk sem volt megérni..." Valóban ezt ígértem. Ne haragudjatok rám kedves eprek.

Elnyomom a cigarettám és a hamuzóban még ott van az ő csikkje. Nem bírom nézni és elfordulok könnyes szemmel.

Délután keresztanyáméknál csak ülök a teraszon és nézek magam elé. Némán. Nem emlékszem, hogy egyáltalán megszólaltam-e órák alatt.

Hazafelé a buszon figyelem a forgalmat. Sehol sincs. Eldöntöm, hogy nem akarok kinézni az ablakon. Nehogy meglássam. Erőltetem magam, hogy az előttem lévő ülést nézzem.

Délután otthon vagyok. Összekuporodom egy helyen és nézem az órát. Várom, hogy teljenek a percek.

Csörög a vezetékes telefon. Beleszólok, semmi. Újra szólok, hallgatás. Aztán halk szuszogás és leteszi. Kicsit megremeg a kezem. Reménykedem, hogy ő volt az, hogy hiányzik neki a hangom.

Az éjszaka álmatlanul telik. Forgolódom az ágyon, az ágyneműn még ott van az illata. Órákig várom, hogy csörögjön az ébresztőm 5 órakkor. Aludni próbálok, hogy teljen az idő, de csak ő létezik most a fejemben. Az emlékképek, a pillantása, a mosolya, a tárgyai, minden ami ő...