Végleg feloszlott a triumvirátus. Aminek kimondottan örülök.

A Zsiráfot, miután nem értett a szép szóból, muszáj volt durván elküldenem. Akkor kibökte, hogy már régen nincs belém habarodva. Ezek szerint volt? Nos, mindegy. Azóta nem jön, nem lájkol, nem beszélünk. Mit mondhatnék? Nincs rá szükségem. Energiavámpír... Anyukám szerint kegyetlen vagyok...

Az Adonisz nem keresett. Névnapomon sem. Az volt a határidő nálam. Ezek után a projektet egyszerűen csak töröltem. Végérvényesen. Talán át kellett ezt élnem felnőtt fejjel is... hogy valójában milyen is ő. Azóta nem gondolok rá. Pusztán akkor jut eszembe, amikor felugrik a kis msn ablak, hogy bejelentkezett.

A Balfasz. Nemrég beszéltem vele. Nevetgéltünk, csacsogtunk. Autókról, élményekről, a rajongóimról. Mint egy haverral. Pusztán ennyi maradt részemről. Egy vonzó haver. Nem több.

Amikor feltűnt, hogy elengedtem mindhármat gondolatban, először olyan érzés volt, mintha kihűltem volna. Mintha üres lennék. Érzelmek nélkül létezni... De rájöttem közben valamire. Ez kellett. Felejteni a múltat, eltaszítani magamtól és felkészülni valami jóra. Egy hét telt el és nem gondoltam senkire. Újra nem kellett senki. Kisebb hullámvölgy után egy valamire vágytam: boldog akarok lenni. Nem a régi, megszokott emberek közül valakivel. De itt meg is állt a gondolatmenet. Egyszerűen csak boldog...

Aztán hirtelen feltűnt valaki. Egy ismeretlen. Nem akarom elkiabálni. Nem merem...

Minden furcsa. Olyan különös az egész...