A hajnali órák súlya elnehezíti a szemhéjam. Készülök elmerülni az álmok világában, amikor halk sóhaja visszahúz a valóság peremére és azt suttogja: - Alszol?

Dünnyögve közelebb húzódom: - Nem.

Kissé eltol magától: - Haza kell mennem.

A mondat hirtelen józanságomat követeli: - Tessék?

- Haza akarok menni.

- Miért? - kérdezem hitetlenkedve. Hangom magasabbra szökken, mint akartam.

- Nézd. Ez így nem fog menni... Azt hiszem... belédszerettem... Gondolkodnom kell. Hazamegyek.

Kihúzza a kezét a nyakam alól és már fordul is. Felül az ágyon, arcát a kezébe temeti. Figyelem a széles hátát és naívan azt hiszem, még meggyőzhető, hogy maradjon. De a következő pillanatban már a nadrágját ráncigálja magára. Míg felveszi, én megkerülöm a bazi nagy franciaágyamat és az ajtó elé állok. Mit képzel? Nem mehet el. Most nem mehet el... Szeret... s nekem ujjong a szívem.

Odalép hozzám és próbál elhúzni az ajtó elől: - Engedj ki.

- Nem mehetsz el! Nem engedlek el...

Kérdőn néz rám és durvábban elkezd ráncigálni, hogy álljak arrébb. Megfogja a két csuklóm és mereven a szemembe néz. Megadásra késztet. Kicsavarom a kezem és ellépek előle. Lassan az ablakhoz sétálok. Az utca csendes. A tavasz ellenére még mindig hideg van éjjel. Valami kihűlt hirtelen...

Pucéran állok az ablak előtt. A nylon függönytől nem láthatnak kintről. Csak ő, itt mögöttem, a sötétben. A testem sziluettjét a beszűrődő közvilágítás fényében. Nem vagyok szégyellős. Miért is lenne okom rá? Ismeri a testem minden porcikáját. Mi értelme lenne köntöst felvenni?

Nem szól. Valószínűleg csak áll és engem figyel. Nem érti magát és a helyzetet. Nem tudja mit tegyen. Az előbb még menni akart - erőszakkal. Vajon miért van még itt?

Meg akarom törni a csendet. Valamit mondani. De nem akarok érzékenynek látszani. Valamit mondanom kell, mert megfojt a feszültség. Felemelt állal belefogok:

- Tudod, annyira tartottam magam. Hogy ne habarodjak beléd. Nagyon igyekeztem és sikerült. - aztán lehajtott fejjel, valamivel halkabban hozzáteszem - Pedig annyira könnyű lett volna belédszeretnem...

Hallom, ahogy közelebb lép, én pedig folytatom: - Annak idején, amikor elkezdtük ezt, megbeszéltünk valamit. Ha bármelyikőnk is beleszeret a másikba, akkor szólunk. És akkor leülünk és eldöntjük, hogyan tovább. Együtt, vagy külön. De te nem akarsz beszélni velem, csak elmenekülni. Mert ez a legegyszerűbb számodra. - kissé hátranézek, épp csak a vállam vonaláig és folytatom. - Gyáva vagy...

Visszafordulok és pár másodpercnyi szünet után megnyitom előtte a szívem: - Tudod... a küszöbön álltam. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy szerelmes legyek. Csak egy lépés előre a menyországba. A rózsaszín ködbe, amely körülvesz és felemel... olyan magasságokba, ahol nem bánthat senki, ahol nem fáj semmi. De inkább hátrálok. Nem akarok belépni. Hogy miért? Mert szánalmas vagy... Esélyt sem adsz magadnak a boldogságra. Félsz a csalódástól, hogy sebeket szerezhetsz a játszma végén. Mert egyszer minden véget ér... Lehet, hogy két hónap múlva került volna rá sor egy nagy veszekedéssel kísérve. Féltékenység? Megcsalás? Bármi lehetett volna az indok. Sosem tudjuk meg. De a boldogság véget érhet idős korban az egyik fél halálával is. Igazán sajnállak, hogy ezt te sosem fogod átélni, milyen érzés éveket eltölteni boldogságban valakivel... Mert mindig csak menekülni fogsz, mihelyst valakihez közelebb kerülsz. Gyáva vagy és szánalmas. Kérlek menj el...

A hátam mögé lép és átölel. - Csak... félek az érzéseimtől. Nem akarlak megbántani.

- Mindketten féltünk ettől, hogy egyszer bekövetkezik. Hogy a kamaszkori bugyuta érzések lángoló szenvedélybe, s azután elemésztő szerelembe csapnak majd át. Hisz emberek vagyunk... Sosem vonzódtam senkihez úgy, mint hozzád. De ennek ellenére azt kérem, menj el.

- Nem... Nem tudom, mit akarok. Szeretlek... de félek.

A szavak ereje... Rámtelepszik a jelentésük. Szeret... de fél tőlem. Sosem fogja tudni igazán elengedni magát mellettem. Mindig benne él majd a sebezhetőség gondolata.

Kibontakozom az öleléséből, megfordulok, hogy lássam az arcát és újra kérem, menjen el.

- Már nem akarok elmenni. - gyengéden megölel. S én hagyom. Hagyom, hogy közel legyen, amikor a kegyetlen szavakat az arcába vágom:

- Engedj el. Te mindig csak egy nyomorult skalpvadász leszel. Keress magadnak egy újabb potenciális áldozatot, akibe nem leszel képes beleszeretni. Mert erről szól az életed.

- Ez nem igaz. - mondja dühösen.

- Ó, dehogynem... - vágom rá gúnyosan. - Félsz tőlem... Miért nem mégy már el?

Megpróbál megcsókolni, de elfordítom a fejem. Erősen megfogja a tarkóm és a számra tapasztja az ajkait. Kisebb közelharc alakul ki kettőnk között. Most én próbálok menekülni tőle. Milyen irónikus. Két szerető, akiknek élete a szenvedély, de megijednek a szerelemtől. El akarom lökni magamtól, de túl gyenge vagyok vele szemben.

Amikor végre enged a szorításán, kissé elhajol és a szemembe néz. Lágyan és reménykedve.

Erőlködnöm kell, hogy kimondjam a szavakat, de megteszem: - Menj csak el... és ne nézz vissza... Évekig vártam rád. Vágytam rád. Azt képzeltem, hogy te vagy a nagy Ő. Milyen balga voltam... Menj csak el... Már nem leszel fiatal és jóképű huszonéves. - Tudom, hogy ezzel a lelkébe tapostam, de folytatom. - Már nem fogják a nők a kegyeidet keresni. És amikor erre rájössz, én már nem leszek elérhető számodra. Itt állt előtted egy nő, aki nem kérdezett, aki csak arra kért, hogy szeresd. A minden voltál számára és most semmi lettél... - sziszegem és becsukom a szemem. Hogy ne lássam a haragját. Hogy ne kelljen végignéznem, ahogyan elmegy.

Hallom, ahogy bevágja maga mögött a bejáratot. Bezárult egy ajtó... Egy ajtó, amelyet én akartam kinyitni újra. Becsukódott egy könyv, amelyet éveken át el akartam olvasni, s most a végére értem.

Lefekszem az ágyra. Szürke köd borul rám. Az addigi kielégült biztonság eltűnt. Hiányzik a forró bőre az enyémről. Didergek. Nem csak a testem... a lelkem is. Hiába takaróznék be, nem segítene. Fekszem meztelenül és az ablakon át a csillagokat bámulom. Ott vagyok, ahol pár hónappal ezelőtt. Egyedül, parlagon. És nem kell senki. Ő volt az, aki kellett. Senki más.

Oldalra fordulok és becsukom a szemem. Felhúzom a lábaimat és átölelem őket. Arra gondolok, hogy az élet mindig hoz újabb és újabb dolgokat. Amelyeket ha nem élnék át, talán nem is hinném el. Elhagyott egy férfi... nem azért, mert csúnya vagyok, vagy buta, vagy gonosz, vagy bármi más... Elhagyott, mert szeretett...