Azt hiszem, feloszlatom a triumvirátust. Nem tudom határozottan kimondani, de ezt érzem. A három pasi, akikről már írtam... valahogy... nem is tudom. El kell engednem őket.

A Zsiráfot elsőként - végérvényesen és ha kell kegyetlenül. Már szinte naponta keres. Rámír FB-n, sms-t küld. Jön, hogy meglátogasson a munkahelyemen és csöppet sem érdekli, hogy zavar-e. Vigyorog rám, sokatmondóan a szemembe néz. Látom a gondolatait. Azt is, ahogyan képzeletben szinte levetkőztet. Már nem tud megrémiszteni. Nem kicsit rajong. Azt gondolom, kezd belém szeretni. Rosszul teszi. Akármit tesz, akkor sem fog érdekelni. Hiányzik belőle valami. Ami megfogna. Ezért... El fogom lökni magamtól. Végleg.

Az Adonisz, a maga megfoghatatlan vonzalmával... Őrült vágy ez. Őrült és titokzatos. Néha sorsszerűnek érzem, hogy néhány évente összefutnak útjaink és akkor nem tudunk elmenni egymás mellett anélkül, hogy ne bolondulnánk meg egy kicsit mindketten. De azt gondolom, hogy még mindig nem jött el a mi időnk. Ha egyszer ugyan eljön és újra elővesszük tényleg a könyvet, ahogyan annak idején mondta. Nem tudom, hogy bele mernék-e nézni abba a könyvbe ismét. Rejtélyes világ, amely félelmet és szenvedélyt kelt bennem. Nem akarok újra az eldobott hercegnője lenni. Még a gondolatot is elvetem inkább. Maradjon csak a rózsák őrzője... aki mindig új leszakított virágszállal távozik. Nem csoda, hisz kertész.

A Balfasz. Ő a legnehezebb döntés. De meg kell tennem. Az utóbbi időben a haverjának, vagy a pszichológusának, vagy ki tudja minek néz. Csillogó szemekkel és nagy mosollyal. Már nem tudunk elmenni egymás mellett néhány szó, vagy legalább egy jelentőségteljes pillantás nélkül. Nem nagyon értem - sem őt, sem a helyzetet. De hálás vagyok neki. Ő volt az, aki ráébresztett, hogy nem Szabi életem párja, hogy hülyeséget csinálok. A tekintete, a jelenléte olyan hatással volt rám, amely kizökkentett és elbizonytalanított. Tudtán kívül az ő keze is benne volt egy kicsit a szakításban. Talán csak ennyire volt jó. Elhozta számomra a józan látást, a döntést és a gyors felejtést. Akármilyen hatással is van rám... akárhogyan is megdobogtatja a szívem... hát ennyi volt. Maradok a pszichológusa, a beszélgetőpartnere. Eltaszítom a gondolatot is magamtól, hogy valaha ő és én együtt. Hiábavaló remény lenne...