Kétféle hangulat között ingadozom. Néha úgy érzem magam, mint az Alkonyatból Bella. Amikor szinte át kell ölelnem magam, nehogy szétessek. Nehogy szétszakítson a fájdalom, hogy egyedül vagyok, magányosan. Hogy nincs kihez odabújnom. Nincs aki szeressen.

Aztán pedig... büszke arcomat fordítom a világ felé. Mert nincs szükségem senkire. Jól meg vagyok egyedül is. Édes a szabadság íze a számban... Aztán meg pofán csapnám magam legszívesebben, amiért ilyeneket gondolok.