Semmit sem értek. Magamat sem. Hirtelen hangulatváltások. Hirtelen jött idegesség, majd gyorsan lecsillapodom és végtelen nyugalomba csap át az egész.

Szüntelen gondolkozás. Hogyan tovább? Merre visz a jó út? Nem a helyes, a JÓ út. Jobbra, vagy balra?

Ugrok a kérdésre, amikor írnak iwiw-en a rég nem látott ismerősök, hogy házasság, gyerek? Elő van az írva valahol, hogy nekem már férjhez kell mennem? Csak tudnám, hogy kihez...

Szabi próbál teperni, igyekezni. Olyan érzés, mintha most kapott volna a fejéhez és menteni akarná a menthetőt...

Adott kulcsot a lakásához, de minek? A bejárati ajtóhoz kapott annak idején 5 kulcsot. Egyet megkaptam belőle tegnapelőtt. De a lépcsőházba hogy jutok be? Azt mondta hónapokkal ezelőtt, nem tudja, hol lehet kulcsot másoltatni. Úgy látom, azóta se... De nem mondom neki, hogy a lépcsőházhoz nem adott. Ha magától nem jut eszébe, akkor köszönöm, nem kell.

Gyötör egy furcsa érzés. Írnék egy levelet, egy őszinte, mindent megvalló üzenetet. Az érzéseimről, a legmélyebb gondolataimról. Egy véletlenül kilőtt nyílról, ami a szívembe hatolt. Valamelyik este eljutottam odáig, hogy nekiülök, aztán arra gondoltam, őrült vagyok. Reggel pedig azon meditáltam, hogy de jó, hogy nem tettem. Miért mindig estére őrülök meg? Őrült vagyok és gyáva. Na, sebaj. Egyszer majd csak egyenesbe jövünk...

Néha kissé emberiszonyom van. Szívesen elköltöznék egy lakatlan szigetre egy hónapra. Ahol csak én vagyok. Egy füzettel, egy pár golyóstollal és a gondolataimmal. Na jó, egyetlen embernek engedném meg csupán, hogy néha beugorjon egy kiló kenyérrel, meg némi vízzel. Nincs valakinek egy kiadó szigete?