Megérkezik a vártnál korábban. Már majdnem pánikban van. Szinte meg is ijedek, ahogy hirtelen odahajol hozzám és egy kérdéssel nyit. Aztán higgadtan azt mondom, hogy csak le kell papírozni valamit. Látszólag megnyugszik. Én meg majd összeesem, úgy dobog a szívem. Felhívom az illetékest, hogy megérkezett. Eléggé zavarba jövök, amikor kétszer is kimondom hangosan a keresztnevét. Soha nem hallhatta még a számból. Nincs szokványos neve, nem épp egy Tomi, vagy Józsi... :) De tetszik. Nagyon is.

Egy kicsit magára hagyom, fenntartva a látszatot. Látványosan megsértődik. Akár egy gyerek. Duzzog, rám sem néz. Na ne már...

Aztán pedig... mesél. Magától, kérés nélkül. Ömlik belőle a szó, de én nem bánom. Boldogság tölt el, ha beszélgetünk. A szavai közé ékelődik felejthetetlen mosolya. És már eszemben sincs, hogy mérges legyek rá...

Beszél a munkahelyéről, hogy azt hitte, ki fogják rúgni, de nem ő hibázott. - Szóval csak ezért volt ilyen ideges...

Egy kapcsolatról, amelyben nagyon megbántotta egy lány. Látom az arcán, hogy még mindig nehéz a visszaemlékezés. Szeretném megvígasztalni, hogy ugyan, ne legyen ennyire elkeseredve, hisz magas, helyes - tuti, hogy odavannak érte a nők. Szeretném megölelni, de nem tehetem.

Hogy nincs barátnője, pedig otthon a faluban már zendül a nép, mert még nem látták kézenfogva sétálni. A tökéletes nőt keresi. Amikor felvilágosítom, hogy tökéletes nő nem létezik, csak nevet rajtam. Neki nagyobb igényei vannak hétvégi kis "arcra puszi egy lánynak" kalandoknál. Nocsak. Ez már neki kaland? Titokban örülök, hogy csak ennyiről van szó. Arcrapuszi.

Megköszönöm a figyelmességet, hogy igazán nem kellett volna. Egyik nap a boltban volt, meglátta és akkor is pont rám gondolt, ezért vette nekem. Majd leesek a székről, amikor kiejti ezt a száján, de nem mutathatom ki neki, mennyire elolvadok a szavaitól.

Nevettet. Minden apró kis történetben van legalább egy szófordulat, amin mosolyognom kell. Nézem, ahogy szégyellősen lenéz és velem együtt röhögcsél. Még most is élesen él a nevetése a fejemben. Kellemes érzés.

Titokban nézem a száját, ahogy nevet... nézem a karját, izmos. Komolyan tetszik a karja és már majdnem elképzelem, ahogyan átölel vele, amikor elterelődik a szó. Kicsike borosta, még szinte szőke... cuki... :)

Lassan búcsúzik. Korán fekszik le... akár egy jó gyerek... Marasztalnám, de hivatkozik mindenre. Hát hagyom. Hagy menjen.

Aznap este egyedül sétálok hazafelé a sötét utcán és nem bírom abbahagyni a vigyorgást. Előttem az arca, minden mozdulata, fülemben még ott vannak a hozzám intézett szavai... Szitál az eső, és én boldogan és ráérősen sétálok egy szál pólóban... :) Olyan jó érzés...