Tegnapelőtt úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább. Összekavarodott minden. Ha más nem képes rá, akkor nekem kell lépnem és ha lehet, minél előbb. Úgyhogy azt mondtam délután Szabinak, hogy menjünk el hozzájuk, beszélni akarok az anyjával. Teljesen felderült az ötlettől és egy nagy puszit nyomott a fejem tetejére.

Amikor odaértünk, Katiék épp vásárolni indultak, ezért várnunk kellett, amíg haza nem érnek. Este 7-re be is estek. A két Zoli elment sörözni. Először úgy tett Kati, mintha minden rendben lenne. Megmutogatta, hogy milyen ruhákat vett, kitalálta, hogy ő kukoricasalátát enne... Szabi elkezdte megcsinálni, én pedig úgy gondoltam, hogy talán pont jó alkalom, hogy megbeszéljük a dolgot az anyós-jelölttel. Nagyon bántott már a múltkori szülinapi vacsorás sztori.

Úgyhogy bementem hozzá a szobába és megkértem, hogy beszélgessünk. Megkérdezte, hogy miről szeretnék vele beszélgetni. Mondtam, hogy először is elnézést kérek azért, amiért rosszul szóltam. Tudom, hogy nem úgy kellett volna. De az viszont nagyon bánt, hogy utána a konyhából behallottam a szobába mindent. Felhúzott szemöldökkel felnézett az újságból és megkérdezte, hogy mit hallottam. Elmondtam, hogy úgy kb. mindent, és legyen szíves a jövőben inkább a szemembe mondani a dolgokat, ne a konyhából kelljen végighallgatnom...

Nem írom le az egész beszélgetést, részletesen, csak a nagy lényegét. Ő úgy gondolja, hogy én nem akarok a családjához tartozni. Mert azt érzi, hogy amikor én náluk vagyok, én csak vendég vagyok. Azt válaszoltam, hogy csakúgy, mint Szabi nálunk. De én lány vagyok. És azért egy lánynak meg kellene látnia a dolgokat. Ő olyan lányt képzel el a fiainak, aki kedveskedő, gondoskodó, mindenre odafigyel, tesz-vesz és megteremti a fiainak azt a környezetet, amely ideális nekik. (Na itt majdnem leestem az ágyról.) Pl. szeretné, ha meglátnám, hogy a fregolin megszáradt a ruha, összehajtogatnám és eltenném. Mert ő este fél 6-ig dolgozik sokszor, és utána már olyan fáradt, hogy örül, ha főz valamit. Mondtam, hogy ezzel nem értek egyet. Mert oké, hogy elmosogatok, megterítek, vagy segítek mondjuk krumplit pucolni. De azt ne várja el, hogy a ruháikat hajtogassam. Miért? Mert már ne is haragudjon meg a világ, nem fogok a más cuccai között matatni, és főleg nem fogom a bugyogóit és a 3 fiú gatyáit hajtogatni. Na azért álljon meg a menet. Ő ezt nem értette, miért ne tehetném meg.

Aztán jött egy érdekes fordulat, Szabi kész lett a kukoricasalátával és jött-ment, nem tudta, maradjon-e bent. Végül leült mellém. Amikor Kati csak a ruhák hajtogatásával jött, én pedig továbbra is igyekeztem hárítani, Szabi megszólalt: Jó, és ha össze is hajtanánk, hová tennénk le? Mondjuk annak a kupacnak a tetejére? - mutatott a fotelra.

Anyósom úgy gondolja, amikor ők elmennek nyaralni, akkor miénk a ház és akkor sincs rend. Dehogynem! Mindig arra cseszünk el legalább két napot, hogy rendbe vágjuk a házat, de sajnos a rend csak addig tart, amíg haza nem érnek.

Majd megkérdezte tőlem Kati, hogy ezek szerint anyák napján is emiatt duzzogtam és azért nem mentem el hozzá? Csípőből jött a válasz: Úgy gondolom, hogy otthon van nekem egy anyukám, aki megérdemli, hogy az anyák napját vele töltsem, mint ahogy Szabi is itthon volt veled. Reggel felkeltünk tesómmal, kimentünk a piacra egy csokor virágot venni és egy kis gyümölcsöt, mert anya eléggé köhögött. Ezek után kimentünk a temetőbe nagyanyám sírjához, majd Borbányára keresztanyámhoz és mentem dolgozni 2-re. Szerintem nem fért volna bele, hogy eljöjjek hozzád, és még a két nagymamához is.

Majd rámnézett és érezhető éllel a hangjában azt mondta:

- Hát igen, te sosem leszel az én lányom.

- Hát nem. Van nekem otthon saját anyukám.

Végül is kibékültünk, úgy váltunk el, de valahogy keserű szájízt hagyott ez a beszélgetés. Azért azt hiszem, én is kitettem magamért. Próbáltam nagyon okosan, nagyon nyugodtan, türelmesen és kissé irányítva lefolytatni az egészet. Végig csak az eszemre hallgattam. Nem mondtam ki, amit a szívem diktált. Pedig szívesen megtettem volna, de annak ordítás lett volna a vége, és hogy többé át ne merjem lépni a háza küszöbét.

Szívesen megkérdeztem volna tőle: Hogy gondolod te ezt? Van nekem is egy munkahelyem, egy saját családom, ahol mosok, takarítok, mert anya már 60 éves, és nem bírja egyedül. Emellett ott van egy telek a nyakamban. És még amikor itt vagyok nálatok, akkor is álljak neki takarítani? Te most azt tiszteled bennem, hogy a fiad barátnője vagyok, vagy inkább egy bejárónőt szeretnél?