Szabi az előző év végén vett egy lakást. Egy lepusztult, sok-sok éve felújítatlan, de ennek ellenére nagyon olcsó lakást. A falakon megsárgult tapéták, a padlószőnyegen látszanak szinte a bútorok helyei. A sötétítő függönyök még az eredetiek, pont olyanok, mint amilyeneket mi 10 évvel ezelőtt kidobtunk a szemétbe. Nem csodálkozom, egy idős házaspár élt ott.

Amikor megnéztük a lakást, nekem nem tetszett. Egyrészt mert olyan állapotban volt, másrészt mert túl közel az anyósjelölt. A park túloldaláról akár át is integethetnék neki, hacsak nem takarnak be a fák. De Szabi mégis ezt a lakást akarta. Lepapírozta, megvette hitelre. Volt egy kis tőkéje és az anyukájától is kért, hogy minél több legyen az önrész. Felvetettem, hogy nekem is van egy nagyobb félretett összeg a takarékbetét könyvemben, ha gondolja, odaadom, hogy kevesebb hitelt kelljen felvenni. Nem kellett a pénzem. Átvette a kulcsot és nevére került a lakás. Amikor azt mondtam, hogy ha felújítja a lakást, akkor én szívesen bebútorozom, azt mondta, majd meglátjuk.

Lassan négy hónap telt el és a felújítás ott tart, hogy két szoba és az előszoba nagyjából le van glettelve. Egyszer szabadnapos voltam, ő dolgozott az irodában. Neten beszéltük, hogy a lomtalanításnál mit kellene kidobni és azt is ki mertem mondani, hogy lassan komolyan el kellene kezdeni azt a lakást, mert az életben nem lesz kész. Azt kaptam az arcomba, hogy jó, akkor nyugodtan bemehetek hozzá a kulcsért és neki lehet állni. Jól esett, mint egy pofon. Visszafogtam magam, inkább nem írtam rá semmit, mert ha akkor visszaválaszolok, az csúnya lett volna. Persze négy év után még mindig nem élvezhetem annyira a bizalmát, hogy adjon egy kulcsot.

Valahogy kezdek úgy lenni az egész üggyel, mint tesóm az egyik volt barátnője lakásával. (Egyébként a végén ezen vesztek össze.) Lassan eljutok odáig, hogy nem érdekel a lakása, sőt belesz...ok a közepébe. Amikor az egyik kollégámnak elmeséltem A-tól Z-ig a sztorit, megerősítette a gyanúmat. Ha igazán közös jövőt tervezne velem, akkor mindent megbeszélnénk és együtt, közös tőkével kezdtünk volna bele. De ez a lakás nagyon jó egy befektetésnek, vagy arra a célra, hogy a haverokat legyen hova felvinni sörözni. Mintha azt gondolná, hogy ha esetleg szakítunk, nehogy közös néven legyen bármi is.

Egy fél évvel ezelőtt úgy gondoltam, arra vágytam, hogy külön költözzünk a családjainktól és elkezdjük a saját kis életünket - házasság, gyerekek. Ma már ez a jövőkép 180 fokos fordulatot vett bennem. Ha most megkérné a kezem, nemet mondanék. Elbizonytalanodtam. Nem tudom, vajon ez lehet-e a jó irány, amely felé éppen tartok. Nem látom magam menyasszonyi ruhában, nem látom magam anyaként. Nem akarom. Valószínűleg ő sem. Akárhányszor szóba hozza valaki a gyerekeket, vagy a házasságot, soha nem szól egy szót sem. Mégcsak nem is beszéltünk róla. Két nap múlva 26 leszek. Lehet, hogy csak a negyed évszázados életkor teszi, de így a végén elgondolkoztam. A velem egy időseknek már házastársuk van, sőt némelyikőjüknek már gyermek is. Na nem mintha viszketne a fenekem, hogy férjhez menjek és sok kis manócskát szüljek, de mégis feltettem magamnak a kérdést: Vajon mit csináltam rosszul?