Éjjel nem aludtam sokat, folyton a beszélgetésünk járt a fejemben és csak forgolódtam félálomban. Reggel is még azon gondolkoztam, álom volt-e az egész. De elolvastam újra és bebizonyosodott: nem.
Próbálom leírni mindazt a zűrzavart, ami a fejemben van. Éjszaka annyira szépen megfogalmazódott bennem, most biztosan egy zagyvaság lesz.

Arra gondoltam, amikor kislány voltam és bent voltam anyánál, a munkahelyén. Tisztán emlékszem, a bejárat után jobbra az irodájára, a konyhára, az étteremre. Talán 12-13 éves lehettem. Volt egy fiú... Gyakorlatra jött egy másik sráccal. A másikra egyáltalán nem emlékszem. De ő valahogy kitűnt, mert olyan magas volt, vékony, barna szemű és sötét hajú. Persze ő észre se vett, de talán nem is bántam. Kislány voltam még... Később, amikor középsulis voltam, talán elsős lehettem... Újra megjelent az a fiú. Ő is oda járt. Néha láttam őt. De elmentünk egymás mellett... Mindössze annyit tudtam róla, hogy kosarazik. Aztán teltek az évek...

Tizenvalahány év után... Felismerem őt egy társkereső oldalon. Ahol éppen csak téblábolok, lézengek... De igen, őt ismerem arcról. Láttam már... Megnézem az adatlapját kíváncsiságból. Nem is várok semmilyen reakciót... 

Talán 2-3 újabb hónap telik el... és épp mikor a legjobban magam alatt vagyok, mikor már arra kezdek el berendezkedni, hogy talán életem végéig egyedül leszek, mert már unom az egész párkapcsolatosdit és elegem van és nem akarok senkit sem... érkezik egy levél.
Egy aranyos levél. Az ismerős idegentől. Érzem a hangvételén, hogy ő nem az a fajta beképzelt majom, akiktől már lassan kezdek rosszul lenni. Leírja, hogy hívják, keressem meg iwiw-en és reméli, válaszolok a levelére. 
Innen pedig felgyorsulnak az események. Miután bejelölöm face-en, már érkezik is egy újabb levél, még aznap. Szívmelengető, mi tagadás. Egy hét alatt pár napot beszélgettünk. Sokat gondolok rá. Felkelés után ő jár a fejemben, vajon mit csinál a nagy világban. Vajon milyen lehet most élőben. Bevallom, egyszer lemértem egy ajtó mellett, vajon milyen magas lehet. :) Mosolyt csal az arcomra és érezhetően jobb kedvem van, mióta beszélgetünk. Talán már csak amiatt is, hogy tudom, valahol létezik. Igaz, messze tőlem, de mégis létezik. Él.
Aztán egy este, feljön az a téma, amit annyira akartam kerülni. A jövő. Nem korai ilyesmiről beszélni ennyi idő után? Furcsa, de nem érzem így. Mert tervezek vele. Ha minden igaz, ő is velem. De szomorúság ül az arcomra, a két ország közti km-ek miatt. 
Amikor megkérdezem, szeret-e, azt írja igen. Döbbenet. Hogyan szerethet engem ez a fiú? Én is érzek iránta valamit, még magamnak sem merem bevallani, hogy mit, de annyi pofont kaptam már, annyi égeti az arcomat, hogy félek. Bekúszott az álmaimba, a napközbeni gondolataimba... de hogyan szerethet? Nem ismeri az életem, engem sem igazán, csak pár dolgot tud rólam. Sosem érintett, sosem ölelt át boldogan, vagy vígaszt nyújtva. Sosem nevettünk együtt, sosem csókolt még... 
Létezik olyan, hogy a szív érzi ezek nélkül is?
Aztán félálomban jön egy gondolat. Talán magányos. Az egyedüllét mondatja ezt vele? A ragaszkodni vágyás? Szeretném hinni, hogy nem így van. 
Mintha odafentről valaki erősen belenyúlt volna az életembe. Mintha bármi is történjék, az így lenne természetes. 
Ezt érzem...