Múlt hét csütörtök...

Barátnőmmel voltam a sétállóban kávézni. Hazafelé, valahogy éreztem, hogy még át kell mennem vele egy zebrán, mielőtt elkanyarodnék balra... és lám. Ki áll meg a lámpánál autóval? Napsugár. Megörültem neki. Megyek oda, de nem értjük egymást. Felhív.

A beszélgetés nagy lényege az volt, hogy szerdán megy Angliába, így megint nem fogom látni. Bár amúgy sem találkoztunk 3 hete. Nem akarta elhinni. Én pedig bekérdeztem. Nem akar látni? A válasz: Nem tudom... 

Hiába pattant el az agyam és próbáltam kicsikarni, hogy mondja meg, ha nem... csak annyit mondott mindenre, hogy nem tudom és majd beszélünk. Aztán röviden le is zárta és lerakta.

Mondanom sem kell... nagyon rossz érzés, ha az ember egyszerűen nem kell a másiknak. Persze ilyenkor feljön a kérdés: van-e ennek így tovább értelme. Passz. Legalább tudnám, hogy mi baja van. Legalább beszélnénk. Vagy mondaná, hogy nem.

Anyám szépen megkért, hogy legyek szíves és szombaton emiatt ne rontsam el a tesóm esküvőjét, főleg úgy, hogy én leszek a tanúja. Betartottam. Jó volt az esküvő, minden csaj meg akart ölni a szemével, vagy jöttek oda nyálazni, hogy milyen csinos vagyok, hogyan fogytam le ennyire és hogy ők is ilyen vékonyak szeretnének lenni. A pasik persze nyálat csorgattak. Nem kavart fel túlságosan...

A kis létszámú vacsora kellemes hangulatban telt. Napsugár talán eszembe sem jutott... volna... ha nem lett volna ott a 16. teríték, amely érintetlen maradt. 

Mert ugyan miért kellett volna meghívnom egy szűk családi vacsorára? Meg sem érdemli. Napsugár lemaradt erről...