Egy délután…

Belekortyolok a bögre kávémba és nem sokkal később félrenyelek. Miközben majdnem megfulladok, dühös leszek hirtelen. Még ez is. Köhögés közben – a konyha felé – azon gondolkozom, melyik őrült ötlet mellett döntsek. Végül a fél bögre kávét mérgemben beleborítom a mosogatóba, benne finom filmréteget képez a barna lötty. Beleöntöm, de úgy, hogy kifröccsen a pultra is. Odavágom a bögrét, hogy majd kiszakad a mosogató alja. Ez volt a jobbik megoldás. Hogy mi volt a másik?

A falnak vágom tiszta erőből. Miért? Nem tudom. Hogy levezessek valamit vele. Utólag persze belátom (és szerencsére abban a pillanatban is), hogy semmi értelme nem lett volna. Kávés lett volna a konyhafal, a bögre eltörik és még anyám is ordítana velem, hogy nem vagyok normális. Mondjak valamit? Igaza lett volna.

A feszültség lassan bekúszik minden porcikámba. Bemegyek a szobámba és magamra zárom az ajtót. Lefekszem az ágyra. Aludni akarok.

Aludni és nem gondolkozni. Nem álmodni. Semmit sem érezni, csak megnyugodni.

Azt veszem észre, hogy a kezeim magam előtt tartom, ahogy oldalt fekszem és annyira ökölbe szorítom őket, hogy a hosszú körmeim belevájnak a tenyerembe. Mit csinálok?

Nem, nem a kávé a hibás, amiért félrenyeltem. Nem is a bögre, amit szét akartam zúzni. Akkor mégis miért?

Egyszerű a válasz…