"És életében először felfogta, hogy a csend nagyobb fájdalmat okozhat, mint a legnagyobb lárma."

"Játék közben áruljuk el, mely szellem szülöttei vagyunk." /Ovidius/

"Bénító rémület. Ira nem talált jobb szavakat annak az állapotnak a leírására, amikor az embert a sötét lakásban ismeretlen zaj riasztja fel mély álmából. A vér majd szétfeszíti az ereit, a szíve úgy zakatol, mint egy kivénhedt hajómotor, és egész éber tudatával görcsösen igyekszik rábírni a szemét, hogy a sötétben is lásson. Bénító rémület."

"Ez az a része a munkámnak, amelyet újra és újra a legérdekesebbnek találok. Szemtől szemben beszélgetni azokkal az emberekkel, akik olyan világokat tapasztalnak meg, melyekbe mi soha nem nyerhetünk bebocsátást." /Thomas Müller: Az emberben lakozó bestia/

"Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt." /Platón/

"Érezte, ahogy érzelmi hullámok rázzák meg a testét. Először düh, majd kétségbeesés, végül valami, amit már hosszú ideje nem érzett: félelem. Reinhold Messner mondta egy alkalommal, amikor a Mount Everestről lefelé jövet halál közeli élményben volt része, hogy maga a halál megtapasztalása a legkönnyebb. A nehezén korábban kell túljutni, amikor az ember még reménykedik. Ha azonban szilárdan elhatároztuk, hogy meghalunk, a többi már könnyen megy. Ira ma korán reggel elbúcsúzott az élettől, és azóta nem érzett félelmet. Egészen mostanáig."

"Az áldozatok jelentik a túszejtők számára a legjobb biztosítékot. Amíg a túszok élnek, van beváltható "zálog" a túszejtők kezében, amely megvédi őket a támadástól, és amelyért szabad eltávozást vásárolhatnak maguknak. Ezért a szokásos krimisorozatok táplálta vélekedés ellenére, valójában meglehetősen ritkán végződik egy-egy túszejtés gyilkossággal. A halott túsz haszontalan."

"Talán mert ez volt az igazság, és a legszörnyűbb igazságot is könnyebb elviselni, mint a legkönyörületesebb hazugságot."

"Ira sziklaszilárdan hitt egy egyszerű igazságban: az ember annál boldogabb, minél több mindent vissza tud fojtani."

"- Vegyük például a házasságot - folytatta Jan. - A kezeléseim alatt újra és újra ugyanazt tapasztaltam: minél teljesebb egy párkapcsolat, annál erősebb a két fél szerelmének titka. Nincs fárasztóbb, mint egy történet, amelynek már előre tudjuk a végét. És semmi nem forraszt annyira össze, mint egy óriási kérdőjel. Mit gondol a partnerem valójában? Vajon örökké hű lesz hozzám? Vajon minden érzésünket megosztjuk, vagy van, amit titkol előlem? Ha őszinték akarunk lenni, a nagy szerelmünket soha nem szeretnénk igazán megismerni. Csak a titkai által nem válik unalmassá a számunkra..."

"De a legeslegjobb és legbiztosabb álcázás - szerintem - még mindig a pőre, meztelen igazság. Bármilyen furcsán hangzik is. Az igazságot ugyanis senki se veszi komolyan." /Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók/

"Ira arca eltorzult. Mellkasa minden lélegzetvétellel egyre jobban fájt, és úgy érezte magát, mintha egy láthatatlan súly egyre mélyebbre nyomná az autó ülésében. Azután felismerte, hogy a súlynak neve is van.

Úgy hívják: félelem."

"- Akkor miért nem hagyjuk abba?

- Mert az élet csak két dologról szól, Kitty. A reményről és a döntésekről.

- Ezt nem értem.

- Egyesek álmoknak nevezik őket. Vagy céloknak. Számomra ezek remények, amelyek előbbre visznek bennünket. A remény, hogy jobb állásunk lesz, mint apánknak, hogy egyszer lesz egy cabriónk, és esetleg még egy kis hírnévre is szert teszünk. De mindenekelőtt a remény, hogy megtaláljuk életünk szerelmét. De a remény önmagában nem elég, Kitty. Ahhoz, hogy meg tudja valósítani önmagát, az embernek döntéseket kell hoznia. Ez áll az egyenlet másik oldalán. De ezt nagyon kevesen teszik meg. A legtöbb ember ezen a bolygón lazán hátradől a kényelmes moziszékben, és végignézi, hogyan hozzák meg a hősök a filmvásznon azokat a döntéseket, amelyeket ő maga nem mer meghozni. Alig akad olyan ember, aki kockáztatna egy utazást az ismeretlenbe. Odakiáltjuk a film főszereplőjének, hogy mondja már fel végre a jól fizetett állását, és keresse  meg a sivatagban elrejtett kincset. A való életben soha nem tennénk ilyesmit, kivéve, ha a munkaadónk adna rá egy év fizetett szabadságot. Csak egy papírvékony különbség van a tömegek és az őket vezető néhány ember között. Az egyik csak reméli, a másik döntést is hoz. Mindent egy lapra tesznek fel. És készen állnak mindent elveszíteni, ha úgy hozza a sors."

"Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket. Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak."

"Jannak ebben a másodpercben már csak egy dolog számított: hogy megérintse Leonit. Félénk ujjai úgy reszkettek, mint egy tizenévesé, aki a moziban először keresi titkos szerelme testi közelségét. Izgatott várakozással telve, ugyanakkor félve a szégyenteljes elutasítástól. Amikor Leoni finom kezével megfogta az ő kezét, és gyengéden megszorította, szinte fájdalmasan szép volt az egyesülés érzése. Jan lehunyta a szemét, és egyúttal minden érzékét kikapcsolta, hogy ne kelljen tudomást vennie az őt körülvevő világról.

Csak erre a pillanatra várt.

Csak ezért élt az elmúlt hetekben, és áldozta fel egyidejűleg az egész életét. Most már csak ő volt és Leoni. Közelebb húzta magához. Leoni nem ellenkezett. Sőt. Szinte olyan volt, mint első alkalommal. Amikor úgy szeretkeztek, hogy egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Sem előtte, sem közben. Minden mondat csökkentette volna a pillanat nagyszerűségét. A világon egyetlen nyelv sem tudta volna megfelelően visszaadni ennek a momentumnak a jelentőségét. Jan mégis kinyitotta a száját, mert megérezte az arcán a nő oly sokáig nélkülözött leheletét. Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy a bőrük apró szőrszálai máris láthatatlan kapcsolatba léptek egymással. És az ajkuk követte őket.

Leoni felsóhajtott, amikor Jan átölelte, magához húzta és megcsókolta. Olyan intenzitással, mintha most akarná bepótolni mind a nyolc hónapot, amit külön töltöttek.

Természetesen soha többé nem engedi el. Természetesen egyetlen pillanatra sem veszíti szem elől. Nem engedi meg még egyszer, hogy elszakítsák tőle. Most minden úgy van, mint régen. A frissen sült sütemény illata, melyet Leoni tiszta bőrén érez. A selymes haj, mely simogatja a kezét, ahogy beletúr. Az az érezhető rándulás, mely most is végigfutott a nő egész testén, miközben lábujjhegyre állt, hogy a nyelvük jobban összeérjen. Még a könnyei íze is pontosan ugyanolyan, mint régen. Talán csak egyetlen apró különbséggel.

Jan megpróbálta elhessegetni a zavaró gondolatot, de lassanként behatoltak a tudatába az őt körülvevő dolgok.

Az egyedüli dolog, ami megváltozott, a csók íze volt. Vagy nem?

Kissé fémes íze volt. Enyhén vasas.

Leoni testén újabb rándulás futott végig, de ezúttal nem azért, mert magasabbra akart nyújtózkodni. Jan még mindig csókolta. De a keserű íz egyre intenzívebb lett. A zaj pedig egyre hangosabb. Nem ment máshogy. Ki kellett nyitnia a szemét.

Ránézett Leonira. És fel akart ordítani, de torkán akadt a szó.

Leoni tekintete üres volt. Egyik pillanatról a másikra eltűnt szeméből a melegség, a pupillái megmerevedtek.

Jan meghallotta, amint valaki utántölti a pumpás puskát: riccs-raccs. Hátrébb húzódott Leoni arcától, és meglátta a kis vörös cseppet, mely elindult lefelé a nő szájának sarkából az álla felé, ahonnan a földre hullott. Még egy lövés. Leoni köhögött, és vért köpött."