Amikor az utcán meglátok egy Mondeo-t, eláll a lélegzetem. Amikor a rendszám alapján rájövök, hogy valóban ő az, megszűnik az idő és minden más körülöttem...

El akartam felejteni... Próbáltam... Isten a tanúm...

De az újdonsült nemhogy elfeledtetne bármit is velem, mindinkább maga ellen játszik.

Beszéltem a bátyámmal. Ő egyébként nem szól bele a dolgaimba. Csak ha kikérem a véleményét. Azt mondta, ő már az elején sem értette, hogyan akarom én ezt kivitelezni.

Anyával többet beszélek erről a témáról. Amikor a tegnap esti beszélgetésünket meséltem neki (ma reggel, álmos fejjel) annyit mondott: Neked egy felnőtt férfira lenne szükséged, nem egy sírós kisfiúra...

Nem vagyok boldog... Egyáltalán nem. Tudom, milyen az, amikor megérint a boldogság szele... Tudom, hogy ez most nem az...

Nem tudom, mit tegyek. Talán egyszer fejet hajtok egy házasság előtt, amelyben nem leszek boldog. Talán az leszek... De egy biztos: egy év után sem megy a felejtés...