Miért kereslek még mindig az utcán? Hátha meglátlak valahol... Magamat kínzom.

Miért zaklat fel, ha mégis látlak? Vagy ha rólad hallok... Szánalmas vagyok.

Mert benne élsz te minden kimondott szavamban, a mozdulataimban. A tárgyakban, melyek körülvesznek. A könnyekben, amelyeket nem az öröm csal az arcomra. Bár nem miattad... mégis ott vagy bennük.

Mert benne élsz minden szomorú pillanatomban, amikor a szívemmel kirakósat játszom és nem találom az utolsó darabkát. Hogy végre összerakjam eggyé. Elvitted magaddal? Így nem kezdhetem elölről.

Bárki is csalogat, hívogat mézes mázos szavaival... Mindenkit eltaszítok. Senki sem ér fel hozzád. Tudom, bennem van a hiba. Biztosan nem akarom, hogy más foglalja el a helyed. Amely már nem is kell neked...

Valaki a kését forgatja bennem: "Ha most egyedül van, miért nem keres? Hol van az a nagy szerelem? Csak játszott veled..."

Ezt valahogy bele kellene táplálnom az agyamba és talán egyszerűbb lenne. De miért nem bukkansz fel, hogy egy nagyot belémrúgj? Hogy gyűlölni tudjalak...

Amikor utoljára megöleltél... ott szilánkokra törtem. Mégsem tudlak utálni. Ölelve dobtál el...