Érzem, ha a közelemben van. Ritkán látom, de érzem őt. Hiába vagyok mással, beugrik a név, az arc, elkezdem keresni őt és meg is találom.

A mellkasomban még ott a fájdalom, amely néha viharos tombolásba megy át. Szeretném olykor kitépni onnan, eldobni, elfelejteni, hogy valaha is létezett. De nem tehetem. Hozzám tartozik már. Belémivódott... a minden bánatot elűző pillantás... a mozdulatok... a teste sziluettje... apró képek, amelyek mosolyra késztetnek. Amikor megette a nyuszi alakú rántott húst... amikor mesélt egy izgalmas autós üldözést... amikor azt mondta: "Nézd meg és játszik vele." - a derekán a kis csomó szőrszállal...

Igyekszem nem gondolni rá. De néha elkap. És akkor... szétszakít, marcangol, megöl az érzés. A vesztes fájdalma. Vad tombolásban a szívem, nem akarja elfogadni még ennyi idő távlatából sem az igazságot. Ha szabadon engedném, ha bárki is megsejtené, mi zajlik odabenn, abból katasztrófa lenne. Csendes, pusztító tornádó dúl...

Amikor kicsit elül a vihar és hátat fordítok neki, új emberek arcát látom. Rám várnak, engem akarnak - így vagy úgy. De engem akarnak. Közülük is kitűnik egy valaki, a határozottságával és a büszkeségével, ami vetekszik az enyémmel. Intellingecia, erő a varázsszó. De érzem, hogy mögöttem van valaki. Ennek tudatában pedig ők csak eldobható játékok...