Járok a sírok között. Ismeretlen nevek mellett, akikre virágokkal, gyertyákkal emlékeznek. Ezernyi kicsi lángocska...

Lassan haladok. Átveszem a meghitt légkört.

Gyereksírok állnak utamba és riadva olvasom rajtuk: élt 3 napot, élt 5 napot. Apró kis sírhalmok, kicsinyke testek, akik jóformán nem is éltek. Csak a biztonságos burokban. Elszomorít a látvány.

Megállok a nagyszüleim gránit sírja előtt. Csöndesen, megbékélve. Idősek voltak. Jobb már nekik odafent. Ahol nem fáj semmi.

Megyek apám felé. Megállok és köszönök neki: Szevasz öreg. Mi újság? - mintha még köztünk lenne. Bámulom a márvány lapot, rajta a neve és a nyomasztó évszám. Könny gyűlik a szemembe. Tavaly ilyenkor még nem gondoltam volna, hogy ma ott fogok állni, így, előtte. És nem válaszol röhögve, hogy Semmi.