Először az általános iskolában 3. osztályosként vettem a kezembe. Akkor csak annyit fogtam fel belőle, hogy a kis herceg bolygókra utazgat, ahol találkozik furcsa emberekkel. Valamint hogy van egy rózsája, amivel annyi baj van... Pedig szerintem ez egyáltalán nem gyerekeknek szól. Sokszor olvastam. Minden életkoromban mást és mást jelent nekem. Egyre többet mutat meg magából és amikor nekikezdek, hogy elolvasom újra rongyossá vált könyvemet, pár óra alatt végzek is vele. Mert nem tudom letenni. Mindig elérhető közelségben van az íróasztalomtól. Hátha megint szükségem lenne rá... :)

Felnőttként rájöttem, hogy a bolygókon a furcsa emberek nem is annyira furcsák. Csupán különböző emberi karakterek. Sajnos sok van belőlük. Valahogy megértettem a rózsát is. A tipikus buta nő. Aki csak azért problémázik mindenen, hogy felfigyeljenek rá és vele foglalkozzanak. Miközben soha nem mondaná ki, hogy hálás a gondoskodásért. Gyakori emberi tulajdonság...

Íme, a kedvenc idézeteim a könyvből. (Igen, sok van!)

"Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni... Hagyd békén azt a burát. Nem kell."

"-Lám, lám! - kiáltotta már messziről, amikor megpillantotta a kis herceget. - Meglátogat egy csodálóm!

Mert aki hiú, annak az összes többi ember olybá tűnik, mint a csodálója."

"Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást."

"- Hát te mit csinálsz itt? (...)

- Iszom (...)

- Miért iszol? (...)

- Hogy felejtsek (...)

- Mit? (...)

- Azt, hogy szégyellem magam (...)

- Miért szégyelled magad? (...)

- Mert iszom - vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt."

"A kis herceg hosszan szemügyre vette.

- Furcsa jószág vagy, vékony, mint az ujjam...

- De bármilyen király ujjánál hatalmasabb - mondta a kígyó.

A kis herceg elmosolyodott.

- Nem mondhatnám, hogy nagyon hatalmas vagy, hiszen még lábad sincs... utazni se tudsz.

- De nincs az a hajó, amelyik messzebbre bírna vinni, mint én - mondta a kígyó.

Azzal, mint egy aranypánt, a kis herceg bokájára tekeredett.

- Akit én megérintek, azt visszaadom a földnek, ahonnét származik."

"- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem."

"- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet..."

"A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám."

"- Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van - mondta a váltóőr."

"Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele..."

"Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák."

"S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött..."