Elfogytak a szavak. Napok óta nem írtam. Egyszerűen képtelen voltam rá.

Aztán eljött a péntek. Felhív, hogy a ház mögött áll, elhozta a cuccaimat. Vigyem le neki ezt és ezt. (Kulcs és egy MP3 lejátszó - összvissz ennyi)

Felkapok egy mellényt, hátha most már tudok vele értelmesen beszélni. Ugyan nem változtatok a döntésemen, de mégis 4 év volt... Lemegyek, a kezembe nyom egy bazi nagy szatyrot. Az MP4-ről nem tudta, hogy nála van, majd még elhozza. Sajnálja, hogy így történt, lehetett volna ez másképp is.

- Hogyan másképp?

- Ebbe ne menjünk bele. Na én megyek.

- Menj...

Még félig sem szívtam el a cigarettám, máris elhajt az autóval. Még most sem lehet vele beszélgetni semmiről. Talán nincs is miről.

Mindenki azt mondja, jobb így nekem. És tudják, hogy most szar, de hamar túl leszek rajta. Mert szerintük én ezt már régen lezártam magamban. És látom az arcokon, hogy titokban örülnek, hogy végre léptem. Képes voltam rá, jó időben, jókor álltam fel. És mondtam azt, hogy most elég, és nem tovább. Sajnálnak és örülnek nekem. Hogy felismertem, ennek nem volt tovább értelme. Tényleg nem.