Valamelyik nap a liftben azt mondja nekem egy lány:

- Olyan fáradtnak nézel ki...

- Hát igen... az vagyok.

- De nem csak úgy... hanem... olyan... mint aki rögtön összeesik a fáradtságtól, úgy nézel ki. Bocsi... de... máskor valahogy fittebbnek látszol...

- Hát kösz... - erőltetett mosoly. Ugyan mit mondhat erre az ember? Jól látta a lány, de nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló a külvilág felé is. Tényleg úgy éreztem magam, hogy rögtön lecsúszom a lift belső falán és összekuporodva alszom egy ellopott órát.

Tesómmal panaszkodtunk egymásnak valamelyik nap, hogy amikor azt hinné az ember, hogy a gödörből már csak kifelé lehet mászni, akkor nagyon is téved. Mindig jön még valami nagyobb szar.

Anya teljesen lerobbant. Jártam vele az orvost, a kórházat, vezetgettem karonfogva, mert szinte jártányi ereje sincs. Egy hete lázas. Tüdőgyulladás. A gyomra is kikészült, szinte semmi nem marad meg benne. Félek, hogy kiszárad. Kérdezgetem, mit enne, ő mond valamit viccből, én meg megcsinálom neki. Vezetem a háztartást, járok dolgozni, anyát ápolgatom. Valamelyik nap estig vizeslepedőztem. Nagyon fáradt vagyok. A telekre már ki se jutok. Nem fér bele a napi 24 órába.

Erre azt mondja tegnap a főnököm, hogy jó lenne, ha a két szabadnapomon pihennék, mert különben nem lesz energiám mosolyogni a vendégekre. Hát kösz. Ha tehetném, én lennék az első a strandon, aki a medence mellett a hasát süttetné... Ú, bakker. Szerintem 3 éve nem jártam a strandon...

A fizikai fáradtság a legkevesebb. Inkább az terít le, hogy lelki válságban vagyok e mellé. Kérdezgetnek emberek, nem megyek-e még férjhez. Nem lesz-e még gyerek.

NEM! És ismét csak NEM!

Nem tudom, valahogy kihűlt a kapcsolat. Mintha haverok lennénk. Nem rossz vele, de elgyengültek a szálak. Berozsdásodott az erős kapocs, ami összetartott minket. Kérdezgetnek, hogy miért vagyok még vele. Néha nem tudok mit felelni. Könnyű ám a másik életébe belepofázni!