Gyötörnek éjszakánként. Azt hittem, egy idő után elmúlnak. De egyre durvábbak és durvábbak jönnek. Olyan tiszták a képek, hogy riadtan eszmélek, aztán pedig - nyugi, ez csak álom volt. És megnyugtatom magam újra és újra, valóban csak álom volt. De rettentően nyomasztanak.

Az első ilyen álmom kb. két hete volt. Belenéztem a tükörbe és riadtan vettem észre, hogy több fogam is hiányzik. Pánikba estem, szörnyülködve néztem magam...

A másodikban rothadó kutyák üldöztek egy vérben úszó városban, aztán ahogy végignéztem magamon, nekem is rohadt a bal karom. Beleláttam egészen a csontig...

A következő nyomasztó álomban teljesen lesoványodtam. Undorodva néztem magam a tükörben, a csontsovány meztelen testem, a vöröslő bőröm, amelyet majd át akarnak szúrni a vállcsontjaim...

És nemrég... a temetőben jártam. Egyedül. Vittem egy kicsike edényben apám hamvait... de nem tudtam, hová kell mennem... Előtte volt egy másik temetés és az emberek csak néztek rám bután... Vittem a kicsi edényt, és csupa hamu volt a kezem... apám hamvai. Még most is itt érzem a tenyeremben...

Azt hiszem lassan kicsinálom magam. Próbálok erős lenni. Anyát támogatni. Mindenre rábólintani, amit mond. Megfelelni mindenhol és mindenkinek. De egyre csak fogy az erőm. Látszólagos nyugalom, látszólagos erő. Senki sem sejti, mi zajlik belül...

Éhes vagyok. Szeretetre éhes. Egy ölelés hiányzik.