Pár hónapja figyeltem fel rá: megnéznek a férfiak. Autókból, buszon, kórházban, vásárlás közben, vagy akár a munkahelyemen. Rám néznek, visszafordulnak, vigyorognak. Amúgy sem vagyok szürke jelenség, a túlzott magasságom miatt eléggé feltűnő lehetek számukra. De eddig ezt nem tapasztaltam.

Anyával beszélgettünk mindenféléről a múltkor és elejtettem neki ezt a dolgot. Hogy a munkahelyemen is egyszerre több ügyféltől kapok olyan jeleket, amiket hirtelen néha nem is tudok mire vélni. Bizonygatják, hogy nem sok rajtuk a súlyfelesleg, csak rosszul oszlik el és burkoltan leosztják, hogy bezzeg ők milyen jó partik lennének a számomra. Meghívnának egy kávéra - ha hagynám, menjek velük cigizni... stb.

Anya szerint ez valószínűleg korábban is így volt, csak nem akartam észre venni. Úgy jártam a világban, mint a lovak: szemellenzővel. Lehet, hogy igaza van, de nem teljesen. Amikor egy hónapja a kórházban jártam, az egyik fiatal orvos olyan feltűnően bámult, miközben anyának beszélt, hogy én jöttem zavarba tőle és hirtelen roppant érdekesek lettek számomra a geriátriai betegségek a fali táblázatban.

Mi van a pasikkal? Vagy inkább velem?

Arra gondoltam, talán az lehet a magyarázat, amit anya mond. Hogy egyszerűen nem voltam hajlandó észrevenni őket. Mióta Szabival vagyok, sosem gondoltam más férfira. Nem figyeltem fel rájuk. Ha volt is olyan szituáció, akkor rögtön kitérő manőver - kibújtam nevetve az ölelésből, elvágtam a közeledés minden útját. De most mi van mégis? Miért feltűnő számomra egy férfi mosolya?

Egyre csak az jár a fejemben, amit már egyszer korábban leírtam. Hogy előző évben még úgy gondoltam (és erről 100%-ig meg voltam győződve), hogy szeretném, ha Szabi lenne a férjem és a gyermekeim apja. De az akkori nézetemhez képest már nem látom magam menyasszonyi ruhában, nem látom magam anyaként. Azóta sem. Valami eltört. De nem tudom megmondani, hogy mi. Valami bennem. És azt sem tudom pontosan, hogy mikor, vagy miért. Lehet, hogy a szülinapi vacsorán. Lehet, hogy már előtte? Amikor megvette a lakást? Nos, valami eltört...

Szeretek benne dolgokat. És nem szeretek benne bizonyos dolgokat. De persze tökéletes férfi nincs, ahogyan tökéletes nő sem. Biztosan nekem is vannak hibáim, ha belegondolok jobban, néha elég nehéz lehet velem. Viszont néhány dolgot sosem fogok tudni megérteni, vagy elfelejteni - például hogy miért vagyok a fontossági listán 4 év után még mindig csak a harmadik? Miért nem beszéli meg velem a dolgait? Miért nem igyekszik, hogy végre ketten elkezdjünk egy közös életet? Miért van az, hogy ha egy reggel felhívom, hogy meghalt az apám, ő délután a haverjával nyugodtan vásárolgat az egyik fővárosi barkácsáruházban, ahelyett, hogy igyekezne hozzám?

Vagy én gondolkozom rosszul? Ezek a dolgok csak a nőknek fontosak?

Nos, azt hiszem, ez lehet a magyarázat arra, hogy miért veszem észre a többi hímneműt is. Mert néha tényleg úgy érzem, mintha már csak haverok lennénk. Mintha nem tekintene a párjának, mintha mindig mindent én tudnék meg utoljára.

Lehet, hogy ez csak egy átmeneti állapot? Nem tudom. Még várok.