Szabival amikor beszéltem kedden reggel, hogy meghalt az apám, azt mondta, megvárja Pesten a haverjánál a csúcsforgalmat és aznap este 8, fél 9 körül ér majd haza. Ugyanis a Dunántúlról jött. Estére főztem egy kis kaját, hogy anyával együnk is azért valamit, meg másrészt, hogy ha jön hozzánk Szabi, akkor legyen. Negyed 9-kor felhív, hogy mi újság?

- Hát... veled mi újság?

- Mi még csak most fogunk indulni Pestről Zsoltival. (Úgy volt, hogy Zsolti csütörtökön jön és hétvégén csinálják Szabi lakását.)

- Tessék?

- Most fogunk indulni.

Én olyat ordítottam a telefonba: - És eddig mi a lóf.szt csináltatok? Már itt kellene lenned!

- Pakolásztunk. És Zsolti mondta, hogy jön velem ma. - később kiderült, hogy az egyik nagyobb barkácsboltban nézelődtek. - Együtt alszunk ma este?

- Azt hittem te alszol nálam. - mondtam.

- Nekem menni kell holnap reggel dolgozni. De azért felugorjak majd, ha hazaértünk?

Ránéztem az órára: - Olyan későn? Akkor már minek? Inkább ne gyere.

- Akkor ha hazaértünk megcsörgetlek.

Másnap reggel jött egy sms: Szia, bocs, hogy nem hívtalak, későn értünk haza. Ma korábban végzek, majd délután megyek. Csók, Szeretlek.

Egész nap fel sem hívott. Délután jött. Anyával elmeséltük, mit intéztünk két nap alatt. Kérdezte, hogy jól vagyok-e. Nem.

Miután anya átment a másik szobába, elmondtam Szabinak, hogy mennyire rosszul esik, hogy nem jött hozzám haza. Nem azért, hogy bármiben is segítsen. Nem azért. Mert elintéztünk mindent. Csak hogy velem legyen. És megkérdeztem, hogy miért kellett pont most ötleteket szerezni abban az áruházban, amikor a lakása már egy fél éve ott áll és nem halad sehova. Megkérdeztem, hogy miért kellett Zsoltit magával hoznia, amikor tudta reggeltől, hogy gyászol a család. Elmondtam neki, hogy nem érzem, hogy szeretne és hogy azt gondolom, sosem fog engem semmibe nézni, mert most is a haverja volt a legfontosabb. Nem az, hogy igyekezzen hozzám haza, mert meghalt az apám. Igaz, hogy nem voltunk túl jóban, de mégiscsak az apám volt. Miután elmondtam ezeket a dolgokat, jóformán csak annyit mondott, hogy úgy látja, én már elkönyveltem őt. És nézett rám csúnyán, anélkül, hogy szólt volna bármit is. Megkérdeztem tőle, hogy akar-e valamit mondani: nem!

Ezek után nem szóltunk egymáshoz úgy másfél, két órán keresztül. Nekem nem volt erőm veszekedni, teljesen kimerültem. Nyugalmat akartam, pihenni egy kicsit. Pedig legszívesebben megmondtam volna neki, hogy takarodjon innen, és ne is lássam többé. De tényleg erőtlen voltam hozzá. És szó nélkül ledőltem az ágyra. Másfél óra után kimentem az erkélyre elszívni egy cigit. Anya látta rajtam, hogy mi van és amíg én kint voltam, ő átment hozzá. Mint utólag kiderült, szépen leosztotta neki a lapokat, hogy te normális vagy kisfiam? Te felfogod, hogy miről van szó? Nem kívánom neked, hogy elveszítsd a szüleidet, nem kívánom neked azt, amit most Ildi átélt. De belegondoltál, hogy 26 évesen meg kellett tapasztalnia, hogyan kell megszervezni egy temetést, mert én képtelen lettem volna rá egyedül? Akármilyen is volt az apja, mégiscsak az apja. Hogy gondolod azt, hogy még idegenek is felhívtak minket, hogy ha bármiben segíthetnek, szóljunk, te pedig egész nap fel sem hívod, hogy hogy van? Hogy gondolod azt, hogy a barátod fontosabb még most is, amikor baj van? István kézzel lábbal jönne haza Ausztriából, ha engednék, te meg Pesten vásárolgatsz? Mit gondoltál, hogy nem fogja megviselni ez az egész?

Igen, pontosan ezt gondolta. Hogy mivel sosem volt jó apánk, így nem fog megviselni a dolog. Estére már szánta-bánta bűnét, hogy mekkora hülye volt. Ép ésszel, emberi ésszel fel nem fogom, mit gondolt. Hogy júj, de jó, végre meghalt az öreg, most már nyugalom lesz, én pedig majd vigyorogva várom haza, hogy mikor alszunk együtt?

Komolyan elgondolkoztam a dolgon. És azon, hogy lehet-e egy olyan emberrel közös jövőt tervezni, aki sosincs mellettem, ha baj van. És sosem beszél meg velem semmit.