Csak egyvalami hiányzik róla. Illetve egyvalaki: én. A nyolc emberből mindet ismerem, de csak négy a barátnőm. Együtt jártunk főiskolára, három a szobatársam is volt. Annak idején megfogadtuk, hogy ott leszünk egymás lagziján.

Nemrég láttam az egyik közösségi portálon, hogy a menyasszony családi állapota: házas. Még írtam is hozzászólást viccesen, hogy először is gratulálok, másrészt viszont megüt a guta, mert nem úgy volt, hogy ott leszünk egymás esküvőjén? Választ nem kaptam. Már értem, miért.

Aztán ma megpillantom a képet és rádöbbenek: ő tartotta magát a tervhez, csak egy ember képére nem volt kíváncsi - az enyémre.

Nézem a többi képet - leánybúcsú. Ketten még azon is ott voltak.

Első felindultságomban szívesen írtam volna hozzászólást a kép alá, de már örülök, hogy nem tettem. Biztosan letiltottak volna az oldalról a választékos alpári szóhasználatom miatt. De egyébként is megbántam volna.

Aztán utána arra gondoltam, hogy legszívesebben megírnám neki egy üzenetben, hogy köszönök mindent. Köszönöm, hogy 4 évig együtt jártunk főiskolára. Köszönöm a szerzett anyagokat, a közösen írt ZH-kat. Köszönöm, hogy ha nem is végig, de az utolsó években szobatársak voltunk. Köszönöm az átbulizott keddeket, a nagy piálásokat. A nagy röhögéseket. Köszönöm, hogy túléltél velem egy szakítást. Köszönöm az emlékkönyvet és az emlék cd-t tele képekkel, amit az utolsó héten adtál ide. Köszönöm a barátságot, amit adtál nekem. Köszönöm, hogy ismerhettelek. Köszönöm, hogy voltál és szerettél. De külön köszönöm, hogy szóltál, hogy merre tart az életed, s azt is köszönöm, hogy meghívtál az esküvődre.

De nem. Nem küldöm el. Nem rontom el a boldogságát.

Letörlök egy könnycseppet megfáradt szememről. Lassan már a sírás sem megy. Lassan elapad a könnycsatornám, elfogynak a kicsike sós vízgolyócskák. Félek, hogy megkeményedik a szívem, az arcom. Lassan eltűnik a mosolyom is. Valahogy az utóbbi időben nincs rá okom, hogy mosolyogjak. Egyre csak azon gondolkozom, mit tegyek. Hogyan tovább? A problémákat már listába kell sorolnom, hogy melyik épp a fontosabb.

S most... Vigyorognak rám ismerős arcok, akik egyszer barátok voltak. Akiket ismerek és szeretek. S mégsem voltam ott. Mára már eltűntem közülük. Jelentéktelen lettem. Egy ócska, lejárt lemez. Egy elfelejtett ismerős. Egy szürke, esős hétköznap. Amit senki sem szeret igazán.

Nem vetem a szemükre. Csupán emberek. Engem pedig valamiért büntet az ég.

Ülök és írok. Írok bánatomban. Úgy látszik, még maradt könnyem. Sorban csorognak le az arcomon, egyre rosszabbul érzem magam. Mint aprócska életerőcseppek, távoznak a testemből. Elfogy a kedvem, elfogy az erőm.

Rettentően fáj.