Nem, nem abban az értelemben vett fogmosás. Teljesen másra gondolok. Amikor nekünk valaki jól megmondja a véleményét, és nemcsak hogy rosszul esik, de még igaza is van. Szerintem erre mondják, hogy alaposan kimosták valakinek a fogát.

Mint nekem meg Szabinak tegnap anya. Mindkét esetben azt kell mondanom, hogy teljesen igaza volt. Ugyan zokon vettem, de rögtön rá is jöttem, hogy feleslegesen.

Én azért kerültem sorra, mert hogy gondolom én azt, hogy kerülöm az anyós-jelöltem a múltkori vacsora miatt. Mindenkinek lehet szar napja. Mindenki mondhat olyan dolgokat, amelyek csak úgy kicsúsznak. Igaz, hogy nála ez már elég gyakran fordul elő, mondjuk úgy hetente háromszor. De akkor sem tehetem meg, hogy nem megyek hozzájuk, mert az nem megoldás. - Anyának teljesen igaza van. Akármennyire is megsértett, előbb-utóbb muszáj lesz elmennem. Csak annyira nehéz ezek után jó pofát vágni bármihez is.

Szabi pedig azért került sorra, mert mégis jó lenne, ha elgondolkozna a jövőn. Nem szoktam mesélni anyának, csak ha már nagyon nem bírom. De most ez sem volt. Anya egyszerűen csak látja, hogy ideges vagyok másfél hónapja egyfolytában és egyáltalán nem tapasztalja, hogy bármi is alakulna pozitív irányban köztünk. Úgyhogy anya kifakadt. Azt gondolja, hogy Szabi lassan úgy kezel engem, mintha a haverja lennék, jól megvagyunk, jövünk-megyünk. De lassan négy év után már elvárná, hogy lássa, össze akarjuk kötni az életünket, közös ház, eljegyzés, vagy legalábbis valamilyen hasonló haladásirány. Mert ennek így semmi értelme, csak vesztegetjük egymás idejét. És ha Szabi nem tervez velem ilyen dolgokat, akkor inkább hagyjuk abba.

Én idegesen járkáltam a szobában, vártam, hogy Szabi mondjon valamit. De meg sem szólalt. Egyetlen szót sem. Aztán úgy döntöttem, menjünk át Zolihoz a megbeszélt esti összejövetelre, mert úgysem fog anyának mondani semmit. Hátha majd nekem az úton. A kocsihoz úgy mentünk, mint két idegen. Kézfogás nélkül, ő egy kicsit előrébb, én le-lemaradoztam. Az úton csend. Odaértünk. Felmentünk, még a házigazda sem volt otthon. (Szabinak van kulcsa a bátyja lakásához.) Leültem a konyhaasztalhoz és vártam. Semmi. Rágyújtottam egy cigarettára és tovább vártam. Csend. Kb. másfél órán keresztül nem szólt hozzám. Közben nekiállt elmosogatni a tesója mosatlan edényeit, rám se nézett. Így ment ez, amíg meg nem jöttek a vendégek. Akkor pedig mintha nem történt volna semmi. Poénkodott, rámmosolygott, mintha minden rendben lenne. Ez ment egész este. Azóta sem beszéltünk arról, amit anya mondott.

Ma délután kettőre jöttem dolgozni. (Nálunk a hotelben nincs hétvége és nincs ünnepnap.) Előtte mondta Szabi, hogy este jön értem. Mondtam, hogy ne jöjjön. Inkább ne. Holnap anyák napja, délelőtt inkább anyával lennék, mint náluk. Még majdnem meg volt sértődve. Vajon én gondolok valamit rosszul?

Nem hinném. Jelenleg három olyan ember van, akivel megosztom a dolgokat. És persze ez a blog. Mindenhonnan azt kaptam vissza, hogy "vesztegetjük egymás idejét, vesztegetem az időmet, feleslegesen pazarlom az időmet". Elsőre még nem is szóltam semmit, de a sokadiknál már azért feltettem magamban a kérdést: Mi a francról beszélnek ezek? Ki mondta, hogy én már férjhez akarok menni és gyereket szülni? Aztán jött erre is a válasz: Nem csak erről van szó, hanem a boldogságban eltöltött időről.