Valami eltört... valami elromlott... valami elszakadt...

Ült már le Ön úgy vacsorázni, hogy az idegességtől az éhséget felváltotta a gyomorgörcs?

Ült már le Ön úgy a saját születésnapjára rendezett vacsoraasztalhoz, hogy szemben az a személy ült, aki egy órával előtte a konyhában elmondta Önt mindennek, mert véletlenül rosszul szólt és Ön ezt behallotta a szobába? Mit szólna hozzá, ha ezek után megkérdezné ez az illető az asztalnál, hogy miért nem mosolyog?

Evett-e már úgy, hogy a zavart csendben megpróbált minél kisebb zajt csapni és fel sem nézett a tányérról, mert lélekben máshol járt? Örült-e már annak valaha is, hogy véget ért az étkezés, s majd kicsordult egy könnycsepp a szeméből, amikor bejelentették, hogy van desszert is?

Eltűrte-e azt valaha szó nélkül, hogy az asztalnál kétértelmű megjegyzéseket kapjon?

Gondolta már azt egyszer is, hogy "nem akarom én ezt, haza akarok menni", de ennek ellenére mégis csendben maradt?

Ha igen, Ön egy hülye! Ahogyan én is...

A csendben egyre csak az a kérdés bizsergette az agyamat, hogy mi a túrót keresek én itt? Mi a francot csinálok? 4 év alatt hol voltam, hogy nem vettem ezt észre? Vagy egyszerűen csak most nyílt ki a szemem?

Nem tudom, hogy valamikor képes leszek-e ugyanúgy kezelni a dolgokat, mint eddig. Valószínűleg nem. Felnyílt a szemem. Visszafordíthatatlanul.

Vajon meg lehet még ragasztani, javítani, vagy foltozni ezt a hatalmas űrt, ami bennem van?