Az előző munkahelyemen egyszer azt mondta nekem egy negyvenes éveiben járó hölgy, aki csak úgy mellesleg, felületesen, névről ismert engem:

"Tudod mi az érdekes benned? Hogy nem akarsz másnak látszani, mint ami vagy. A magad egyszerű módján viselkedsz és így fogad el, így szeret mindenki. Te nem a kifutóra öltözöl. Egyszerű vagy, nem mutatsz mást, mint ami vagy. Ez tesz téged olyan érdekessé. Olyan ritka ez a mai világban."

Bevallom, nagyon jól esett, bóknak vettem. Amikor bementem az irodába, gyorsan papírt és tollat ragadtam, hogy leírjam ezeket a mondatokat. Aztán csak ültem és olvastam a szavakat. Valóban úgy éreztem magam, mint valami ritka állatféleség, amit egy évben csak egyszer lehet látni. Valóban elhittem, hogy különleges vagyok, mert nem vagyok divatmajom. Tényleg nagyszerű érzés volt.

Azt a pár sort azóta is a pénztárcámban hordom. Ha eszembe jut és újra elolvasom, mindig mosolyt csal az arcomra. Sosem voltam divatmajom. Sosem akartam az lenni. Előnyben részesítem hétköznap a farmert, a kis felsőt vagy atlétát, a melegítőt és a sportcipőt. Talán köszönhető ez annak is, hogy 5 évig kosaraztam (utolsó évben CSK is voltam). Mindig érdekes jelenségnek tartottam, amikor a csapattársak betipegtek az öltözőbe, aztán felvették a magasszárú kosárcipőt. Na és annak is, hogy tényleg nem a járókelőknek öltözöm. Sokszor járok úgy, hogy céltudatosan megyek egy ruházati boltba, a fejemben már megszületett, hogy mire van szükségem és körülbelül milyen színben. Persze, olyat nem árulnak. :) De azért találok egy-két darabot, ami én vagyok. Ezzel is nehéz dolgom van. Nem vagyok éppen konfekció méret...

Sosem szerettem a miniszoknyát, a nylon harisnyát és a magassarkút. Hogy miért? Mindegyikre van magyarázatom. A miniszoknyában feszengek, nem tudok fiúsan leülni, ahogyan én szeretek. A nylon harisnyától viszketek, a magassarkú pedig csak az alacsony embereknek való, akik szeretnének kilátszani a fűből. 185 cm magas vagyok, azt hiszem engem így is könnyen észrevesznek. Bár tény, hogy elegáns a magassarkú cipő, csak az a gondom vele, hogy két óra után alig várom, hogy lerugjam magamról.:)

Amikor megvettem a hőn vágyott bőrkabátomat (nem volt olcsó mulatság, 37 ropit hagytam ott) (nyugodtan lehet irigykedni), először kicsit sajnáltam a pénzt rá. De aztán már nem. Hazafelé mondtam anyának, hogy igenis, ez nekem kellett, és egy jó pár évig ez bizony kabát lesz. Anya egyetértett velem és azt mondta, ezt már szereti, amikor ilyen dolgokat veszek a pénzemből. Aztán nagy nehezen kibökte, hogy amikor ő lánykorában megvette az irha kabátját, akkor bizony több mint fél éves fizetését hagyta ott! Még azóta is kabát lenne, ha a volt kedves sziámi cicám nem szedte volna szét, akárcsak az ezüstróka sálat.

Szeretem a szépet, az igényeset, de nem azért, mert mások azt mondják rá.