Főszereplők: Kati (anyós-jelölt), Zoli bá (após-jelölt), Zoli (Szabi bátyja), Szabi (aki ismer, annak nem kell őt bemutatnom), Zsolti (Szabi haverja) és persze én.

Úgy döntöttünk, hogy a húsvétot a hegyekben töltjük el. Ott, ahol előző évben is voltunk, Kovácsvágáson. Csöndes kis falucska a hegy lábánál, reggelente madárcsicsergés, mókusok a környező fákon. Apró kis parasztház, külön bejárat a szobákba, külön bejárat a konyhába. Aranyos kis házikó, a legnagyobb gondom az vele, hogy az ajtó 170 cm magas. Én meg 185 vagyok. Szerencsére ebben az évben nem fejeltem le semmit.

Tervek között szerepelt, hogy megyünk geocaching-elni. Ez tulajdonképpen egy internetes kincskeresés. Vannak megadva GPS koordináták, amelyek alapján meg kell keresni egy adott helyen egy dobozt. Benne egy jelszó. Ha 20 jelszót beregisztrálunk, mi is helyezhetünk ki ládikát. A doboz általában műanyag ételhordó, hogy a természetben ne ázzon el. Vehetünk ki belőle valamit, ha teszünk a helyére egy tárgyat - de általában tele van marhaságokkal, mint pl. használt hajgumi, játék a kinder tojásból, kulcstartó, ceruza, stb.

Elindultunk szombaton 11 óra körül. Katiék korábban indultak és még vagy háromszor odatelefonáltak, hogy mi maradt itt. Szóval nagy szájhuzogatások és duzzogások árán végre elindultunk. Útközben még meg kellett állni tejet és natúr joghurtot venni Katinak. A GPS a Transformerek robot hangján mondta, hogy merre menjünk, amikoris Sátoraljaújhelyen a kijelölt útvonalra valahonnan odapottyant egy sétálló utca. Kikerülő manőver, és lassan oda is értünk 13 óra után. A fiúk már azonnal indulni akartak geoládát keresni. De állításuk szerint nem volt messze a legközelebbi pont, úgyhogy a nagy megérkezésre mindenki ivott egy kört. Aztán a nagy ijedtségre mindenki még egyet. (Zoli bának talán már nem kellett volna egyik sem, mert három napig nem nagyon tudta, hogy hol van. Csak osztogatta a parancsokat csípőre tett kézzel.) Szóval a két kör után kiderült, hogy a legközelebbi geoláda 6,5 km-re van légvonalban, a hegy túloldalán. "Na, akkor én nem megyek!"-közöltem, aztán Zoli is vakarózott, hogy ő csak a fehér Nike cipőjét hozta. Úgyhogy ő sem ment.

Szabi és Zsolti elmentek olyan 2, fél 3 körül hegyet mászni. Kiültem egy kicsit a napra, keresztrejtvényt fejtettem, olvasgattam, aztán amikor fázni kezdtem, bementem a konyhába Katihoz. Krumplit pucoltam, bámultuk a tv-t, kávét főztem, mosogattam. Este 6-kor megcsörgettem Szabit, nem veszi fel. Fél 7-kor beestek, leizzadva, mint egy ló. A telefont a kocsiban hagyta. Azért megkérdeztem magamtól, hogy minek is jöttem...?

Másnap délelőtt későn keltünk fel. Reggeli után próbáltunk igyekezni elindulni valahová is (végre autóval). Szabi mondta, hogy siessünk, mert megígérte az anyjának, hogy ő fog főzni bográcsban. Valahol a füzéri várnál volt egy geoláda. Persze arról nem volt szó, hogy hegyet kell hozzá mászni. Azóta is izomlázam van, a lábszáramban, elöl. Na mindegy. Sokadjára nekifutottam a dohányos tüdőmmel, amiről azt hittem, hogy útközben el fogom hagyni. Megtaláltuk a geopontot, amiről kiderült, hogy csak egy virtuális láda. Egy tábla hátuljára volt felvésve a jelszó. Na, szuper. Lefelé megbeszéltük Szabival, hogy megyünk vissza a házhoz. Útközben már kérdezgette a fiúkat, hogy akarnak-e még menni valahová, persze a három srác leszavazott, ők menni akarnak. "Jó, de akkor engem vigyetek vissza." Úgy is tervezték.

Visszaértünk, aztán megkérdeztem Szabit, hogy komolyan gondolja-e, hogy még menni akar valahová, délután 5 órakkor. Kati ezt meghallotta és emlékeztette Szabit, hogy azt ígérte, bográcsban fog főzni. Persze ment a szájhúzgálás és én voltam az első számú közellenség. Ők duzzogva vágták a hagymát, én meg kicsit arrébb anyósommal üldögéltem. Aztán behívtam Katit a konyhába és mondtam neki, hogy na most igyon velem valamit, mert a lila gőz kijön a fülemen.

Harmadnap délelőtti ébredés, reggeli, semmittevés, elolvastam a maradék Janikovszky Éva könyvet, szemerkélő eső, délután szakadó esőben indulás haza. Hazaértünk este 7 körül.

Szóval jó volt a húsvét, csak azt nem tudom eldönteni, hogy jobb lett volna-e, ha itthon maradok...