"Nincs üresebb a hiábavalóan ölelésre tárt karnál."

"Ez majdnem mindig így volt Rickie-vel: amikor hallgatott, és én elnéztem csinos pofiját, őszinte szerelmet éreztem iránta. Csakhogy előbb-utóbb megszólalt - és nekem kezdett olyan érzésem lenni, hogy az egész kapcsolatunk óriási tévedés."

"A magasabb kor előnye az önismeret magasabb foka. Konkrétan a negyvenéves kor az élet egyensúlyának csodás pillanata - mondta Olivér olyan mosollyal, mintha igyekezne meggyőzni valamiről. - Az ember már elég öreg hozzá, hogy tudja, mit akar, de ahhoz még elég fiatal, hogy semmitől se rettenjen meg..."

"Újfent tudatosítom magamban, hogy egész szép szeme van - de mit ér a szép szem, ha mázsányi hájból hunyorog az emberre."

"A szentségit, miért hiszed folyton, hogy nekem könnyebb? A világot nem lehet férfiakra és nőkre osztani, ahogy a Cosmopolitanben próbálják beadni neked, világ csak egy van. Mindannyian egy csónakban evezünk. Mindannyian, te és én, ugyanabban az Emberi élet nevezett unisex szarban evickélünk - értsd már meg végre!"

"Ez a tipikus női hozzáállás! Az élet tökéletlenségével úgy-ahogy képesek vagytok megbékélni: Ez az élet, olyannak kell venni, amilyen, mondjátok egész belátóan. De a férfiak tökéletlenségével furcsa módon soha nem békéltek meg. Naivul egyre a tökéleteset, az eszményit keresitek. Egyenesen jogot formáltok rá. És amikor nem kapjátok meg álmaitok férfiját, úgy érzitek, jogos a felháborodásotok..."

"- Tulajdonképpen mit gondolsz a gyerekekről? - kérdezem kisvártatva.

- A kölyök nyűg és öröm.

- Komolyan kérdem.

- Komolyan? - nyomja meg a szót Olivér. - A gyerek az unatkozó, tanácstalan felnőttek játékszere.

- Micsoda?

- A gyerek az üres életek tölteléke.

Szóhoz sem jutok a döbbenettől.

És ehhez az alakhoz akartam én feleségül menni!"

"Kedves hölgyeim, búvárkodtak már valaha olyan férfival, akibe kezdtek belezúgni?

Nagyjából így zajlik le: Ő a parton hosszú, színes békatalpat húz rád, amiben ugyan csak azt a tengertől elválasztó pár métert kell megtenned, ám ez bőven elég hozzá, hogy legott úgy érezd  magad, mint egy kövér, esetlen kacsa. A vízben aztán egy förtelmesen nagy búvárszemüveget illeszt az arcodra, és lenyomja a fejed a felszín alá, hogy megállapítsa, a szemüveg több helyen is ereszt. Míg köpködöd a sós vizet, és azon töprengsz, vajon milyen látványt nyújthatsz a fejedhez tapadt hajjal, szíved választottja megpróbálja szorosabbra húzni a búvárszemüveget. Majd közli veled, hogy a tengerfenék képét eltorzítják a megtörő napsugarak (ezek a szavak úgy fognak hangzani fülednek, akár a legszebb költemény), és valami olyasmit gyömöszöl a szádba, mint a bokszolók fogvédője, amitől menten úgy nézel ki, mintha lódarázs csípett volna meg a felső ajkadon. Aztán újra lenyomja a fejed - és amikor kinyitod a szemed és elkezdesz lélegezni (csodák csodájára megy a dolog), megállapítod, hogy milyen szép ott lenn.

Úszol a kék csendben, visz-ringat a víz. Biztonságban vagy.

Körülöttetek tucatjával cikáznak a tarka halak.

A mélytengeri áramlatban olyan növények hullámzanak-libegnek, amilyeneket életedben nem láttál még.

Ő örül az ámulatodnak. Néhányszor lemerül a fenékre, és felhoz neked egy Szent Jakab-kagylót. Érthető módon nem tudtok megszólalni, így csak a szemetekkel beszélhettek - no meg félszeg mozdulatokkal. Például amikor túl közel kerülsz a parthoz, Ő megfogja a kezed, nehogy valami bajod essen a hullámverésben az éles kövek között. Az arcotok olyan közel van egymáshoz, hogy szemrehányást teszel magadnak, amiért nem vízálló arc- és szemfestéket vettél. Amikor végre felmerülsz, pépessé ázott arcod csupa só, csupa horzsolás a szemüvegtől - de boldog vagy."

"... mert én magam is jól tudom, milyen keserű dicsőség emelt fővel alul maradni - végtére is a veríték és a könny ugyanolyan ízű."

"Csak arra tudok gondolni, hogyan tehette ezt velem az a rohadék?!

Ráeszmélek, hogy még mindig túl sok bennem a felgyülemlett harag. A düh és gyűlölet érzése és kiélése szükségszerű szakasza a gyógyuláshoz vezető útnak. Azok az emberek, akik nem tudják kiadni magukból dühüket, csak meghosszabbítják a gyógyulás folyamatát. Szabad folyást kell engednem a dühömnek. De hogyan? Ismét a sárga könyvecske után nyúlok: Szedjék ki a hűtőszekrényből a jégkockákat, és a fürdőszobában hajigálják szét a kövön. Valahányszor ledobnak egyet, kiáltsanak világgá egy, a partnerüknek címzett szemrehányást. A jégkockák úgy csörömpölnek, mint az üveg, de megvan az az előnyük, hogy nem marad utánuk rendetlenség. Csakhogy a németek valószínűleg nem panellakásban laknak... Üljenek autóba, hajtsanak ki valami elhagyatott helyre, csukják be az ablakokat, és ordítsanak, adják ki magukból minden dühüket. A kocsiban senki sem hallja magukat. Hát ez remek, Frau Doktor, csakhogy nekem nincs autóm!"