Az emberek megtalálnak, elmondják nekem ügyes-bajos dolgaikat, problémáikat, rámbízzák a titkaikat. Mert tudják, hogy én nem pofázok. Mert hamarabb elárulok magamról valamit, mint hogy más titkát kiadjam. Ez néha már olyan, mintha egy pszichológus lennék. Akiben megbíznak, akihez fordulnak, ha baj van. Aki persze, hogy segít, de akit köt az orvosi titoktartás. Csak őt nem hallgatja meg senki...

Amikor én mesélnék valamit, mert szétrobbanok, ha nem mondhatom el... Talán meghallgatják, talán bólintanak is rá valami közhelyet, de nincs igazi hozzászólás. Mintha egy szemetesláda lennék, ahová kiürítik az emberek a szennyest.

De amikor nekem van szennyesem? Kire borítsam rá? Mocskos kis titok, az a fajta, amit kétszer meg kell gondolni, vajon kit avasson be az ember. Rizikót hordoz, ha elárulom, talán elfordulnak tőlem. Akinek próbáltam, az csak egy részét akarta hallani. Az elhangzott szavakat. De nem bántom, mert a világban, amelyben él, nem fordulhat elő ilyesmi.

Nos, egy megoldás maradt. Hallgatni mélyen, széles mosollyal az arcomon...