"Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak, vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív amikor összetörik semmilyen hangot nem ad ki (..) Hallgat, hogy azt kívánjuk, hogy bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha, ad is hangot az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak Te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett fehér cápa, ordít mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Ez van a szerelemmel-senki sem érinthetetlen. Annyira vad, és annyira nyers mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki sem hallja..."
(Cecelia Ahern)