Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkozom. A jövőmön, az életemen, a céljaimon, a boldogságon. Lassan odáig fajul a dolog, hogy eszembe jutott, mi lenne, ha elmennék egy tenyérjóshoz? Mondja meg ő, hogy mi lesz, én meg majd sodródom az árral...

Éjszakánként nem sokat alszom, forgolódok hajnalig. Mire lassan elaludnék, már idő van - kelni kell. Valahogy sehol sem jó. Valahogy azt érzem, szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Kimenni egy erdő közepére, ahol sírva üvölthetek, vergődhetek a könnyeim között és nem hall, nem lát senki. Bőgve ordítani hosszú időn át, hogy a torkom is belefájduljon, hogy a hangom is elmenjen, s majd hazudhassak, hogy "ugyan, csak egy kis megfázás". Aztán órák múlva magamhoz térnék a fűben, hogy újra ál-mosolyt csalva arcomra be tudjak lopózni a világba. Észrevétlenül. Csendesen. Hogy ne tudják, merre jártam és mit kiabáltam ki magamból. Amely úgy nyomja a mellkasom, hogy lassan levegőt sem hagy nekem.