Ma reggel szokatlanul más volt a város. Ugyanúgy ébredt minden reggel hatkor, mint eddig hétköznaponta, de mégis valahogy más volt. Az előző esti választási eredmények rányomták bélyegüket a felkelő napra, a lépcsőházból tisztán látszott narancssárga fénye.

Hiábavalónak érzem a tegnap délutánomat. Én nem ezt választottam, nem ezt akartam. Kicsit becsapottnak érzem magam. Mintha fejbe lőttek volna naracssárga paintball lövedékkel, vagy hátbadobtak volna naranccsal. Megeszem a narancsot, de valahogy mégsem szeretem.

Jobban szeretem a piros virágokat, a piros autókat, ősszel a vöröses és rozsdabarna lehulló leveleket. A szerelem színét. A pirosan fogó tollakat. Nyáron felkapni magamra egy piros atlétát. A vér élénk, lüktető színét...

Kissé furcsa a szám íze, mint amikor a boltban azt kell mondanom az eladónak: Köszönöm, de nem ezt kértem.