December 12. - Este 22.00 óra

A munkahelyemről hazafelé tartok. A közeli buszmegállóban áll néhány ember és köztük, valamint az úttesten nyugtalanul futkos egy rövidszőrű, kis termetű kutya. Amikor elhaladok mellettük, jön velem. Először idegesít a jelenléte és azt gondolom, hogy biztos érzi a kaja szagát a táskámon. De aztán kizárom, mert előttem halad.
Néha megáll keresztben és úgy kell kikerülnöm, hogy ne essek át rajta. Bosszant. Mindenki azt hiszi, hogy a kutya az enyém.

Amikor egy kereszteződéshez érünk, megvár. Figyeli, hogy merre tovább, aztán újra előre megy és vezet. Időnként megáll és bevár. Figyelem a koromfekete kutyát, még a szeme fehérje sem látszik. Bánatos képet vág, aztán amikor odaérek és kikerülöm, ismét elém kerül és vezet. Hazáig.

Útközben egészen megszokom a jelenlétét. Azon kezdek el gondolkozni, hogy ez egy jel? Ha igen, akkor mit akar jelenteni? Barátságos kis kutyus. Okos, értelmes feje van. Kísér hűségesen. Koromfekete... Majd arra gondolok: Kis kutyus, neked biztosan van már gazdád...

Amikor a házhoz érünk, csak jön mellettem és végül leül az ajtóban. Még cigarettázom, úgyhogy nem sietek. Mégsem zavarhatom el, ha majd be szeretnék menni...

Elnyomom a cigimet és előveszem a megmaradt szendvicsemet. Óvatosan kibontom és a kertben lassan leteszem neki a földre. Közben pedig beszélek hozzá: Ha már hazakísértél kis kutyus, legalább kapsz tőlem enni...

Amikor otthagyom és bemegyek az ajtón... legszívesebben felvinném magunkhoz. De nem tehetem. Biztos van gazdája, lehet, hogy keresné. Pedig úgy megkedveltem utunk végére...

Amikor elmesélem anyának a történetet és kimondom, hogy koromfekete... na igen. Furcsán és túl hirtelen néz rám. Igen, tudom, milyen nevet adnék neki. Egy nevet, ami a mai napig megüti a fülem. Egy személyét, aki viseli. Valaki, aki egész sor emléket idéz fel bennem. Valaki, aki ott bujkál szinte minden blogbejegyzésemben rejtve. Mert Ő volt az... Csakis Ő... Róla szólt minden...